Phil Brooks

1978. október 26-án születtem Chicagoban. jack Brooks és Joanna Dark egyetlen gyermeke vagyok. Apámról igazából nem sok mindenre emlékszem, körülbelül 4-5 éves koromig vannak emlékfoszlányok róla, de azok se lényegesek. Nem ivott, nem verte a családot, de soha nem volt otthon a munkája elszólította mindaddig, míg egyszer nem jött haza, soha többé és sem én sem anyám nem hallottunk róla soha többé. Én bízom benne, hogy valahol él és jól érzi magát akár egy teljesen új családdal, de legalább éljen. Hiába, hogy nem ismertem, de nagyon szeretem apám. Gyerekkoromba én voltam mindig az a gyerek, akit hecceltek, kigúnyoltak, megvertek, kisautómat elvették minden gyermekcsínynek az elszenvedője én voltam. Nem nagyon volt előttem, azaz apa példa, aki megtanított volna kiállni magamért. Anyám szeretett meg óvott mindentől, de az édes kevés volt, hogy egy igazi chicagoi gyerek legyek. Tanulmányaimmal soha nem volt gond, jó eszű és jó memóriájú kisgyerek voltam, barátok híján így maradt a tanulás. Sportban se voltam kiemelkedő, sőt legtöbbször a bénaságom miatt én voltam a röhögcsélés tárgya. Talán ami megváltoztatott mindent, hogy kezdtem felnőni, felnőni még mindig piszkosul fiatal vagyok, de kezdett egyre jobban karakteres arcom lenni, ami tetszett a lányoknak és az osztály gyökeréből az osztály egyik kedvence lettem, persze csak a lányok körében a srácok még jobban utáltak. Középiskolai éveim egy átlagos középiskolásnak felel meg, fizikát és amerikai történelmet tanultam, bár azt annyira nem szerettem, de én úgy vagyok vele, hogy egy igaz Amerikai ismerje azt a kevéske történelmét, ami van. Jó eredménnyel zártam a tanulmányaimat és felvételt nyertem a Chicagói Egyetemre ahol végre kiteljesedhettem és azt tanulhattam, amit igazán szeretek a FIZIKÁT, igen így csupa nagybetűvel. Első napom az egyetemen olyan élmény volt, hogy még azóta nem volt hasonlóban se részem. Az egyetem munkatársai és hallgatói közül többen kaptak Nobel-díjat, mint a többi egyetem, leszámítva a Cambridge-i Egyetemet. Egy ilyen egyetemen élmény tanulni és úgy éreztem, hogy itt kezdődött el igazán az életem és nem is tévedtem nagyot. Az életem eddigi része egy fabatkát sem ért, de innentől kezdve enyém lesz minden. Nők, pénz, tudás, hatalom. Nathan Ziegler professzor kezei alatt csiszolódott az eddig még csiszolatlan gyémánt. Az iskola mottója („Növekedjék a tudás és gazdagodjon az élet”) szerint életem vagy legalábbis az általam értelmezett módon. „Növekedjék a tudás és gazdagodjak meg én!” nem is olyan rossz. Mint ahogy az elődeim, én is Nobel-díjas fizikus akarok lenni, és feltalálni valami olyat, ami fenekestül felforgatja a fizikát és egyben az egész világot. Ebben az időszakban kezdett el elhatalmasodni rajtam a hatalomvágy és az irigység. Bárki, aki előrébb járt nálam arra irigy voltam és megpróbáltam nevetség tárgyává tenni az ő kísérletét, ahogy engem tettek gyerekkoromba. Mindenkori gyermekkori sérelmeimért most kezdtem el bosszút állni olyanokon, akik valójában meg sem érdemelték, de Én megérdemeltem? Ekkortájt ismerkedtem meg Mia Hem nevű lánnyal, aki egy amerikai/kínai családból származik és velem egykorú, ő is szintén fizikus, de ő szerintem kis kontár ebben a világban, de segítőmnek tökéletes. Máig emlékszem az első napra mikor betoppant a laborba. Kis elesett törékeny lány volt, olyan mint én anno kiskoromban, egy kis nádszál gyerek akire ha csúnyán ránéz valaki azonnal elkezd sírni, de volt benne valami, valami megfoghatatlan ami ellenállhatatlanná tette számomra a lényét. Meg akartam szerezni magamnak mind a lelkét mind a testét. Azért a szárnyaim alá vettem, tanítgattam, egyengettem az útját a fizika ösvényein és egyre közelebb kerültünk egymáshoz és végre rászántam magam, hogy elhívjam egy randira, gyomrom végig görcsben volt mint még soha, egyik fizikai kísérletem se okozott nekem ennyi izgalmat és várakozást mint ez a válasz, de hál Istennek én is bejöttem neki és igent mondott a randevúra. Teltek múltak a hetek, hónapok míg teljesen egymásban nem szerettük és a fizikai kísérletünk is egyre jobban kezdett kialakulni és egyre jobban kellett titkolni, hogy ki ne tudódjon és más el ne vegye az ötletünket. Akár a világ működését is meg tudjuk ezzel a dologgal változtatni, nagy előre lépés lenne, csak valahogy be kéne jutni a Fermilab-ba elvégezni a kutatás utolsó lépését. Jó szervezéssel és néhány ember lefizetésével tényleg összejöhet és végre pontot lehet tenni a PT7 kódnevű kísérletre. KB 2 év telt mire minden a helyére került és sikerült. Ezalatt az idő alatt én és Mia összeházasodtunk és ha a tesztnek lehet hinni akkor gyermekünk lesz. Igaz még van 6 hónap a szülésig, de izgatottan várjuk a kicsit. Minden rendben zajlott a kísérlet közben, műszerek a megfelelő értékeket mutatták a szívem egyre jobban vert, hogy sikerüljön, majd valami történt hirtelen minden megváltozott és… Úgy döntöttem, hogy elhagyom, és magam mögött hagyom Chicago-t és megpróbálok új életet kezdeni és elfelejteni a történteket. Hosszú rehabilitáció után sikerült lábra állnom, igaz nem tökéletes, még sétabottal tudok csak közlekedni, de legalább haladok. Metropolis jó hely lesz számomra, ahol mindent előröl kezdhetek és bosszút állhatok mindenért, amit elkövetett az élet ellenem. A megmaradt pénzemből vettem egy kis lyukat magamnak amiben élhetek mint egy patkány, de úgy fogok támadni mint egy keselyű, lecsapok mindenre amit kilök az élet és felhasználom a cél érdekébe.

1978. október 26-án születtem Chicagoban. jack Brooks és Joanna Dark egyetlen gyermeke vagyok. Apámról igazából nem sok mindenre emlékszem, körülbelül 4-5 éves koromig vannak emlékfoszlányok róla, de azok se lényegesek. Nem ivott, nem verte a családot, de soha nem volt otthon a munkája elszólította mindaddig, míg egyszer nem jött haza, soha többé és sem én sem anyám nem hallottunk róla soha többé. Én bízom benne, hogy valahol él és jól érzi magát akár egy teljesen új családdal, de legalább éljen. Hiába, hogy nem ismertem, de nagyon szeretem apám. Gyerekkoromban én voltam mindig az a gyerek, akit hecceltek, kigúnyoltak, megvertek, kisautómat elvették minden gyermekcsínynek az elszenvedője én voltam. Nem nagyon volt előttem, azaz apa példa, aki megtanított volna kiállni magamért. Anyám szeretett meg óvott mindentől, de az édes kevés volt, hogy egy igazi chicagoi gyerek legyek. Tanulmányaimmal soha nem volt gond, jó eszű és jó memóriájú kisgyerek voltam, barátok híján így maradt a tanulás. Sportban se voltam kiemelkedő, sőt legtöbbször a bénaságom miatt én voltam a röhögcsélés tárgya. Talán ami megváltoztatott mindent, hogy kezdtem felnőni, felnőni még mindig piszkosul fiatal vagyok, de kezdett egyre jobban karakteres arcom lenni, ami tetszett a lányoknak és az osztály gyökeréből az osztály egyik kedvence lettem, persze csak a lányok körében a srácok még jobban utáltak. Középiskolai éveim egy átlagos középiskolásnak felel meg, fizikát és amerikai történelmet tanultam, bár azt annyira nem szerettem, de én úgy vagyok vele, hogy egy igaz Amerikai ismerje azt a kevéske történelmét, ami van. Jó eredménnyel zártam a tanulmányaimat és felvételt nyertem a Chicagói Egyetemre ahol végre kiteljesedhettem és azt tanulhattam, amit igazán szeretek a FIZIKÁT, igen így csupa nagybetűvel. Első napom az egyetemen olyan élmény volt, hogy még azóta sem volt hasonlóban se részem. Az egyetem munkatársai és hallgatói közül többen kaptak Nobel-díjat, mint a többi intézmény, leszámítva a Cambridge-it. Egy ilyen egyetemen élmény tanulni és úgy éreztem, hogy itt kezdődött el igazán az életem és nem is tévedtem nagyot. Az életem eddigi része egy fabatkát sem ért, de innentől kezdve enyém lesz minden. Nők, pénz, tudás, hatalom. Nathan Ziegler professzor kezei alatt csiszolódott az eddig még csiszolatlan gyémánt. Az iskola mottója („Növekedjék a tudás és gazdagodjon az élet”) szerint életem vagy legalábbis az általam értelmezett módon. „Növekedjék a tudás és gazdagodjak meg én!” nem is olyan rossz. Mint ahogy az elődeim, én is Nobel-díjas fizikus akarok lenni, és feltalálni valami olyat, ami fenekestül felforgatja a fizikát és egyben az egész világot. Ebben az időszakban kezdett el elhatalmasodni rajtam a hatalomvágy és az irigység. Bárki, aki előrébb járt nálam arra irigy voltam és megpróbáltam nevetség tárgyává tenni az ő kísérletét, ahogy engem tettek gyerekkoromba. Mindenkori gyermekkori sérelmeimért most kezdtem el bosszút állni olyanokon, akik valójában meg sem érdemelték, de Én megérdemeltem? Ekkortájt ismerkedtem meg Motoko Yat-Sen nevű lánnyal, aki egy amerikai/kínai családból származik és velem egykorú, ő is szintén fizikus, de ő szerintem kis kontár ebben a világban, de segítőmnek tökéletes. Máig emlékszem az első napra mikor betoppant a laborba. Kis elesett törékeny lány volt, olyan, mint én anno kiskoromban, egy kis nádszál gyerek, akire ha csúnyán ránéz valaki azonnal elkezd sírni, de volt benne valami, valami megfoghatatlan ami ellenállhatatlanná tette számomra a lényét. Meg akartam szerezni magamnak mind a lelkét mind a testét. Azért a szárnyaim alá vettem, tanítgattam, egyengettem az útját a fizika ösvényein és egyre közelebb kerültünk egymáshoz és végre rászántam magam, hogy elhívjam egy randira, gyomrom végig görcsben volt, mint még soha, egyik fizikai kísérletem se okozott nekem ennyi izgalmat és várakozást, mint ez a válasz, de hál Istennek én is bejöttem neki és igent mondott a randevúra. Teltek múltak a hetek, hónapok míg teljesen egymásba nem szerettünk és a fizikai kísérletünk is egyre jobban kezdett kialakulni és egyre jobban kellett titkolni, hogy ki ne tudódjon és más el ne vegye az ötletünket. Akár a világ működését is meg tudjuk ezzel a dologgal változtatni, nagy előre lépés lenne, csak valahogy be kéne jutni a Fermilab-ba elvégezni a kutatás utolsó lépését. Jó szervezéssel és néhány ember lefizetésével tényleg összejöhet és végre pontot lehet tenni a PT7 kódnevű kísérletre. KB 2 év telt mire minden a helyére került és sikerült. Ezalatt az idő alatt én és Motoko összeházasodtunk, ha a tesztnek lehet hinni akkor gyermekünk lesz. Igaz még van 6 hónap a szülésig, de izgatottan várjuk a kicsit. Minden rendben zajlott a kísérlet közben, műszerek a megfelelő értékeket mutatták a szívem egyre jobban vert, hogy sikerüljön, majd valami történt, hirtelen minden megváltozott, a mutatók a kritikus érték felé szöktek, elkezdett túlmelegedni a rendszer és egyre inkább kezdett kicsúszni minden a kezünkből. Egy, majd egy másik robbanás rázta meg a helyiséget, engem leterített a lábamról a rázkódás, feleségem nem hallottam és nem is láttam, mert átláthatatlan volt a füst, a tető szerkezetét a robbanás meggyengíthette, szinte végig robajló, morajló hangok jöttek felülről. Jól gondoltam, néhány másodperc múlva leszakadhatott a tetőből egy darab, éles fájdalom állt bele a jobb lábamba. Szinte éreztem, hogy itt a vég, menekülni nem tudtam, hisz lábra se tudtam állni, meg se bírtam mozdítani magam. Majd újabb morajlás kezdődött, de szerencsére nem történtek további leszakadások. Reménykedtem benne, hogy a kinti biztonsági őr már hívta a tűzoltókat és nemsoká itt a segítség. Kiabáltam a nevét – MOTOKO!!, de semmi válasz nem jött. Elájulhattam vagy nem emlékszek már a történtekre, de a következő emlékem már az, hogy a mentősök hordágyon raknak be a mentőbe. A kezeim ökölbe voltak szorulva teljesen nem tudtam ezt mire vélni, biztos a sokk hatása. Később mikor enyhült a szorítás akkor láttam, hogy a feleségem hajszalagja van a tenyeremben. Hogy került ez ide? A kórházban elvették a nálam található cuccaim és szinte már vágták is le a lábamról a nadrágot és vittek be a vizsgálóba ahol 1-2 perces konzultáció után egybehangzóan a műtét mellett döntöttek és szinte már vittek is. A doktor szerint sikeres volt a műtét, de engem ez nem érdekelt csak a feleségem holléte és egészségi állapota érdekelt. Kérdeztem, hogy itt van e ő is csak a női részlegen vagy esetleg semmi baja, de az orvos nem sok mindent mondott csak annyit, hogy majd jön egy nyomozó és ő elmond mindent és vallomást kell tennem. A rendőr elmondta, hogy találtak egy női csontvázat a generátor szobában. Mivel az egyetemen minden diák orvosi vizsgálaton átesik így a fogsorlenyomatai is megvannak a rendszerben, csak össze kell vetni és egyből kiderül, ki a csontváz. Vallomásom megtettem és megkezdtem a hosszú rehabilitációm. Végig reménykedtem, hogy nem a feleségem az, de lelkem legmélyén tudtam, ő az. 2 nap múlva ismét beállított a nyomozó és az arcáról tisztán le tudtam olvasni az együttérzést. Ő is látta ezt rajtam, hogy leolvastam az arcáról a dolgokat és tapintatosan semmit se mondott csak kezet ráztunk és kiment a kórteremből. Próbáltam erősnek látszani egy csepp szomorúságot sem mutatva, de mikor magányosan és egyedül voltam akkor bizony elsírtam magam és hatalmas fájdalom nehezedett a lelkemre, mert nem csak a feleségem, hanem a gyermekem is elveszítettem egy pillanat alatt. Az életem teljesen romokban, az egyetemen nem tudtam volna senkinek se a szemébe nézni így úgy döntöttem, hogy átiratkozom egy másik oktatási intézménybe befejezni a tanulmányaim. Amit kínkeservesen végre is hajtottam. Ezek után úgy döntöttem, hogy elhagyom, és magam mögött hagyom Chicago-t és megpróbálok új életet kezdeni és elfelejteni a történteket. Metropolis jó hely lesz számomra, ahol mindent előröl kezdhetek, és bosszút állhatok mindenért, amit elkövetett az élet ellenem. A megmaradt pénzemből vettem egy kis lyukat magamnak, amiben élhetek, mint egy patkány, de úgy fogok támadni, mint egy keselyű, lecsapok mindenre, amit kilök az élet és felhasználom a cél érdekébe.