Russel Gellert Rubio AKA Lantern

Név: Russel Gellert Rubio AKA Lantern
Születési hely/idõ: Smallville/1994.04.22.
Kor: 22
Nem: Férfi
Faj: Meteormutáns
Foglalkozás: Tanuló/Bérgyilkos
Oldal: Semleges
Kinézet: Gellert egy első látásra átlagos testalkattal rendező a húszas évei elején járó fiatalember. Körülbelül 180 centiméter magas, sötétbarna haját rövidre vágatva hordja, kék szemei és átlagos arca van. Bizalomgerjesztő a megjelenése, de amúgy semmivel sem tűnik ki a tömegből. A hétköznapokban főleg farmert, pólót és valamilyen könnyebb felsőt hord, de vadászat közben csak sötét ruhadarabokat visel, egy fekete kapucnis pulóverrel az arcát pedig egy kendővel takarja el, hogy elkerülje a felismerést.
Felszerelés: -
Jellem: Alapvetően kedves, közvetlen ember, aki szívesen társalog másokkal a legkülönfélébb témákról is, a kívülálló csak egy mosolygós, örök vidám fiatal srácot lát, aki szinte rajongva szereti a barátnőjét. Ugyanakkor viszont kínosan ügyel rá, hogy senkit se engedjen közel magához, ne kössön semmiféle túlságosan szoros kapcsolatot másokkal Sora-t kivéve. Vég nélkül retteg, hogy titka egyszer kitudódik, és szüntelenül kínozza a bűntudat, amiért olyan életet kénytelen élni, amilyet most él. Részben, azért csatlakozott az Árnyak Ligájához, hogy ilyesféleképpen is könnyítsen a lelkét terhelő megannyi kioltott élet súlyán. Hisz ha már mindenképpen embereket kell ölnie a túlélés érdekében, akkor legalább azokat veszejtse el, akik rá is szolgáltak arra.
Képesség(ek): A meteoreső okozta mutáció hatására fejlődtek ki nála a „Ghoul karmai” vagy, ahogy a kutató - aki kísérletezett rajta, és Sora-n - elnevezte, a Kagunéja, amely egyfajta folyékony izomnak felel meg, és a lapockája környékén bukkan fel a testéből, amikor aktiválja azt. Első ránézésre két skarlátvörös a közepén smaragdzöld szárnyra emlékeztetnek, melyből szögszerű kinövések meredeznek szerteszét. Elsődleges támadásként kikristályosítja a Kagune-t, és a szögszerű képleteket nagysebességgel kilövi az ellenfeleire amolyan nagyobb hatótávolságú támadásként, míg közelharcban szinte sarló módjára képes azt használni. A Kagune a vérében keringő RC sejtekből áll, és akarata szerint képes kibocsátani azokat, amelyekből összeállnak a „karmai”. Ha akarja rugalmas akár a víz, ugyanakkor erős, és szilárd, de ugyanakkor képes kikristályosítani is azt szándéka szerint, amikor kemény akár az acél. A Kagune használatakor az ereje, és a gyorsasága megnő a reflexei kifinomultabbá válnak egy rövid időre, amíg bírja szuflával a teste.

1. szint: A Kagune-m használata közben 5-6 sorozatnál nem vagyok képes többet kilőni mielőtt képtelenné válnék a használata, és még ha sarló módjára is használom az is kimerít rövid időn belül.

2. szint: A Kagune-m használata közben 6-7 sorozatnál nem vagyok képes többet kilőni mielőtt képtelenné válnék a használata, és még ha sarló módjára is használom az is kimerít rövid időn belül. Kismértékben gyorsabb vagyok egy átlagembernél.

3. szint: A Kagune-m használata közben 7-8 sorozatnál nem vagyok képes többet kilőni mielőtt képtelenné válnék a használata, de már nagyjából pontosan tudok célozni velük, ha sarló módjára használom az is kimerít egy rövidebb idősíkon belül. Kismértékben gyorsabb és erősebb vagyok egy átlagembernél a reflexeim is valamivel gyorsabbak.

4. szint: A Kagune-m használata közben 8-9 sorozatnál nem vagyok képes többet kilőni mielőtt képtelenné válnék a használata, de már pontosan tudok célozni velük, ha sarló módjára használom az is kimerít idővel, de már tovább bírom használni mint az elsődleges funkciójával. Érezhetően gyorsabb és erősebb vagyok egy átlagembernél a reflexeim is gyorsabbak, és az érzékszervei is jobbak valamivel.

5. szint: A Kagune-m használata közben 9-10 sorozatnál nem vagyok képes többet kilőni mielőtt képtelenné válnék a használata, de már pontosan tudok célozni velük, ha sarló módjára használom az is kimerít idővel, de már tovább bírom használni mint az elsődleges funkciójával. Jóval gyorsabb és erősebb vagyok egy átlagembernél a reflexeim is gyorsabbak, és az érzékszervei is jobbak valamivel.

6. szint: A Kagune-m használata közben 10-12 sorozat kilövésére vagyok képes, pontosan tudok célozni velük, ha sarló módjára használom nem merülök ki olyan gyorsan, tovább bírom használni mint az elsődleges funkciójával. Jóval gyorsabb és erősebb vagyok egy átlagembernél a reflexeim is gyorsabbak, és az érzékszervei is jobbak valamivel már a Kagune aktiválása nélkül is.

Gyenge pont: Csak is emberi hússal képes táplálkozni, ahogy Sora is, bármely más táplálékot képtelen elfogyasztani innentől kezdve a normális élet, mint olyan gyakorlatilag elképzelhetetlen a számára. A Kagune amivel rendelkezik, brutális támadóerővel bír ugyan, de a védekezésnél nem sok hasznát veszi, arra csak minimálisan alkalmas. A működési módjából kifolyólag (a kikristályosított tövisekkel gyakorlatilag a saját vére egy részét „lövöldözi” el) gyenge az állóképessége, és hacsak nem sikerül gyorsan befejeznie a harcot, akkor az esélyei jelentősen romlanak a győzelem kivívása szempontjából. Ezen kívül, ha a Kagunet valamiféle sérülés éri, akkor Ő maga is jelentősen elgyengül, a harcot már csak bajosan tudja folytatni. Amikor aktiválja a Kagune-t akkor a szeme színe is elváltozik, a szemgolyója fekete színt ölt, és csak az írisze izzik vörös színben, valamint a szemgolyóját, és a szeme körülötti bőrt vérerek csúfítják el, ami elég feltűnő, gyakorlatilag képtelenség elrejteni. Egy-egy keményebb harc után mindenképpen táplálékhoz kell jutnia záros határidőn belül, hogy a teste ne gyengüljön el, Ő maga pedig ne kezdjen el őrjöngeni az éhség következtében.

A kagune és annak elsődleges támadása

Még egy gif az elsődleges támadási módszerről

Elõtörténet:

A születésemről nincsenek pontos ismereteim azon felül, hogy mi volt a valószínűsíthető dátuma. A szüleim egyikét se ismertem, mert valószínűleg a szülés után egyből „letétbe” helyeztek a Smallivlle-i kórház bejáratánál. Ezek után gondolom nem mondok nagyon újat, hogy ha elárulom, hogy életem első éveit állami nevelésben töltöttem. Itt ismerkedtem meg Sora-val, jobban mondva Ő az egyetlen, akit azóta ismerek, hogy az eszemet tudom. Vele voltam mindig együtt, Ő volt mellettem egész életem során akármi is történt. Persze ebbe a vak szerencse is éppen úgy belejátszott, mint az, hogy megfogadtuk, hogy mindig együtt maradunk, és sose hagyjuk el a másikat - na igen kisgyerekként sokan tesznek ilyen, és hasonló fogadalmakat, de annál ritkább, amikor valaki meg is tartja azokat. A szerencse része az volt, hogy együtt kerültünk nevelőszülőkhöz, bár ebben tényleg csak annyi volt a szerencse, hogy együtt voltunk…
Van az, a helyzet, amikor az ember azt mondja, hogy szívesebben menne vissza oda ahonnan jött, mint, hogy ott maradjon, ahol éppen van. Nos a miénk pontosan ilyen volt. 6 évesek voltunk, amikor kivittek minket, és az elkövetkezendő 5 év maga volt a pokol sok szempontból. A pár, akikhez kerültünk a bigottságig vallásos volt, és végtelenül szigorú. Saját gyermekeik nem lévén minket próbáltak a saját képükre formálni, és nem éppen a legfinomabb módszerekkel. A vélt vagy valós tiszteletlenség, hibák vagy a számukra nem megfelelő jegyek retorziójaként rendszeresen napirenden voltak a kisebb-nagyobb testi fenyítések - inkább a kisebbek, mert azok kevésbé feltűnőek - de főleg az, hogy nem adtak enni, és addig éheztettek minket, amíg ők azt jónak látták. És mindenekelőtt ez hagyott olyan nyomot, ami sose múlt el teljesen. Az éheztetéseink emlékei a mai napig kísértenek mindkettőnket, és talán ennek is köze van ahhoz, hogy olyan képességünk fejlődött ki, amilyen van. Soha senki nem segített, mert a tortúránknak nem voltak különösebb külső jelei, szólni nem mertünk senkinek, azt pedig, hogy egymáson kívül nem nagyon beszéltünk mással betudták annak, hogy túlságosan is szoros a kettőnket összekötő kapocs, ezt pedig nem akarták szétszakítani. Igazából ez a kapocs volt az, ami mindkettőnkben tartotta a lelket, és ami megóvott minket attól, hogy gyerekfejjel beleőrüljünk abba, amit el kellett szenvednünk.
2005-ben telt be végül a pohár. 11 évesek voltunk, és elhatároztuk, hogy megszökünk, világgá futunk, akármerre, akármilyen messzire csak el innen, hogy soha többé ne kelljen visszatérnünk abba a házba. Gondos tervezést, és némi türelmet igényelt a részünkről a kivitelezése, de végül egy óvatlan pillanatukban sikerült meglépnünk a nevelőszüleink elől. Vesztünkre ezt pont a riasztáskor történt, és belefutottunk néhány katonába, akik minket is felpakoltak egy kocsira, hogy evakuáljanak. Biztosak voltunk benne, hogy ha most nem fognak minket halálra éheztetni, akkor sose, ezért, hogy meg merünk szökni. Mindenesetre ez már sose következett be…A minket szállító jármű közelében csapódott be az egyik meteor, és igazából még arra is alig volt időnk, hogy felfogjuk egyáltalán, hogy mi történt mielőtt elvesztettük volna az eszméletünket. Nem haltunk bele ugyan, de a törmelék alól kapartak minket össze, mire már kaptunk egy szép adag kriptonit-sugárzást.
Amikor a kórházban magamhoz tértem természetesen egyből Sora-t kerestem őt akartam látni. Megnyugtattak, hogy Ő is túlélte az incidenst, és, hogy a szomszédos szobában fekszik. Egészen addig elfelejtettem a nevelőszüleink miatt aggódni, és rettegtem a pillanattól, amikor majd megjelennek a kórházi szoba küszöbén, de ez sose történt meg. Mint kiderült ők nem voltak olyan szerencsések, mint mi, és az evakuálás közben a kocsijukat telibe találta egy meteorit. Nos nem sírtuk tele a párnánkat Sora-val a hír hallatán, hogy ha őszinte akarok lenni, és leginkább az foglalkoztatott minket, hogy hogyan tovább ezután. A legjobban attól rettegtünk, hogy el fognak minket szakítani egymástól. Lehet, hogy az éhezés és a verések maga voltak a pokol, de legalább együtt lehettünk, és mindkettőnket elborzasztott a tudat, hogy esetleg szétválhatnak az útjaink ezután.
De a sors vagy a vak szerencse - legyen akármelyik is - most kivételesen ismét ránk mosolygott. Nem sokkal később ismét új nevelőszülőkhöz kerültünk, immár Metropolisba. És, hogy is mondjam…Életünkben először úgy éreztük, hogy tényleg igazi családunk van. Kedves emberekhez kerültünk, akik szerettek minket, és tényleg úgy bántak velünk, mint két gyerekkel nem pedig mindenáron vallásos baromságokat akartak ránk kényszeríteni, és főleg nem úgy próbáltak minket fegyelmezni, hogy éheztettek minket vagy bántottak bennünket. Olyanok, akiket tényleg őszinte örömmel szólítottunk Anyunak, és Apunak. Egyszóval boldogok voltunk, és a következő néhány évünk békésen telt el, miközben lassanként felvettük a többi velünk egykorú gyerek ritmusát, és kezdtünk normális kamaszkort élni. Születésünk óta először szerettünk a bőrünkben lenni, és annyi viszontagság után végre élveztük az új életünket
Az igazat megvallva a legnagyobb problémám a Sora iránt való érzéseim megváltozása volt. Ahogy nőtt úgy egyre szebb lett, és a többi sráchoz hasonlóan ez az én figyelmemet sem kerülte el, és testvér helyett kezdtem rá másként tekinteni. Sora velem ellentétben eléggé koránérő volt, és Ő sokkal gyorsabban megtapasztalt olyan dolgokat, amiket én még nem. Így volt ez az eléggé”viharos” szerelmi életével is. 16 éves korára már nem egy alkalmi kapcsolata volt, és már régen túl volt szinte mindenen, amit egy kapcsolat tartogathat neki. Persze, amikor egy-egy újabb „álom-kapcsolata” ment szét, akkor az én vállamon sírta ki magát. Sokszor küszködtem magamban, mert szinte kiáltottam volna, hogy engem válasszon, én sose hagynám el, hogy jobban szeretem mindenkinél, de sose tettem meg…így pedig csak a kínzó érzés maradt a mellkasomban, mintha mindig csak tőrrel döfködték volna a szívemet.
Ami a legjobban visszatartott az-az volt, hogy úgy éreztem ez nem lenne helyes, és senki nem is nézné jó szemmel a környezetünkben. Testvérekként neveltek minket, sőt nagyon sokan azt is hitték, hogy vérszerinti testvérek vagyunk. Beleszeretni tehát az egyik legrosszabb dolog volt, amit tehettem. Nem mondtam el se neki, se másnak, mert ezzel csak fájdalmat, és kellemetlenséget okoztam volna mindenkinek, de igazából néha az volt az érzésem, hogy a nevelőszüleink tudták, hogy mi a helyzet, mintha csak belém láttak volna hiába is igyekeztem elrejteni előlük, és Sora elől is az igazságot. Mindenesetre, ha tudták is, akkor se hozták soha szóba, még csak nem is utaltak rá egy kurta mondatta vagy szóval se. És sajnos ennél jóval nagyobb problémáink is adódtak nem sokkal azután, hogy mindketten betöltöttük a 16-ot.
Az ételek…fura ízük volt. Ezzel kezdődött minden. Eleinte még semmi zavaró, csak mintha rosszul fűszerezték volna vagy valami hasonló. De idővel már…Mintha romlottak lettek volna, vagy csak félkészek, nyersek, túl fűszeresek…Egyik napról a másikra kezdődött, de pár hét után sem akart csillapodni. Elvittek minket orvoshoz, de a kivizsgálások nem mutattak ki semmi rendelleneset, fizikailag teljesen egészségesek voltunk, mindenféle szervi vagy egyéb probléma nélkül. Azt mondták - az előéletünkre való tekintettel, hisz többször is éheztettek minket - hogy a dolog valószínűleg pszichológiai eredetű lehet, és egy idő után valószínűleg magától meg fog oldódni. De nem így lett…Egyre csak rosszabb lett. A végén már semmit se tudtunk megenni anélkül, hogy ne kerülgetett volna minket a hányinger vagy ne tört volna ránk ténylegesen a hányás. A nevelőszüleink elől próbáltuk titkolni amennyire csak lehetett, de tudtuk, hogy nem tudjuk örökre elfedni előlük az igazságot, hacsak nem találunk valami megoldást gyorsan. Bár most utólag 6 év távlatából visszatekintve egy részem még mindig azt kívánja, hogy bár sose jöttünk volna rá arra, hogy miként is csillapíthatjuk egyre növekvő, és egyre kínzóbb éhségünket.
Egy éjjel éppen egy buliból mentünk haza, bár a tántorogni szó talán jobb kifejezés lenne, és nem azért mert ennyire berúgtunk hisz jóformán már az alkoholt sem tudtuk meginni, hanem már egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni a bennünk tomboló éhséggel. Hiába kínoztuk magunkat azzal, hogy megpróbáltuk legyűrni azokat az ételeket, amelyeket előtte olyan szívesen ettünk. Egyszerűen most már mindennek visszataszító íze volt, és hogyha nem hánytuk vissza egyből, hanem sikerült valahogy megállni, hogy lent maradjon akkor iszonyatos hasfájás gyötört mindkettőnket. A szüleink folyton vissza akartak minket vinni az orvoshoz csak mi ellenkeztünk. Gyalog mentünk, mert nem voltunk annyira messzire otthonról, de vesztünkre még így is a rövidebb utat választottuk egy sikátoron keresztül, mert mindketten már csak feküdni akartunk, és pihenni hátha ezzel tudjuk csillapítani a gyengeségünket.
Épp az egyik szűkebb sötétebb utcába fordultunk be, amikor hirtelen előttünk, és mögöttünk is az utunkat állták. Összesen hárman voltak, és a pénzünket akarták először, de aztán, amikor meglátták Sora-t tőle már többet is. Ez volt az a pillanat, amikor bekattantam Őt lefogta az egyik srác, amíg a másik kettő nekem rontott az egyiküket leütöttem, de a másik fegyvert rántott. Próbáltam Sora elé ugrani nehogy véletlenül őt érje a lövés, és ösztönösen az arcomat is eltakartam - nem mintha sok értelme lett volna - és vártam a lövést…de nem történt semmi. Csak fájdalmas kiáltásokat, és nyögéseket hallottam. Amikor végre ki mertem nyitni a szemet, azt láttam, hogy mindkét támadóm a földön hevert, az egyikük már mozdulatlanul, a másik még vonaglott. Gyorsan Sora felé fordultam, hogy lássam Ő hogy van, de kis híján hátraugrottam a rémülettől.
Sora támadóját felnyársalta valami pengeszerűség…ami Sora karja alól nőtt ki. A szemei feketék voltak, csak az írisze izzott vörösen, és vérerek borították mind a szemét, mind a körülötte lévő bőrt. Ekkor figyeltem csak meg jobban, a pengét, és csak most döbbentem rá, hogy nem a karjából nőtt, ki hanem a vállából ered, és vért módjára fedi a felkarját meg a vállát, majd a karja alatt fut, rácsavarodva az alkarjára, és végül egy hosszú, körülbelül 40 centis enyhén ívelt pengében ér véget. De egyáltalán nem keltett fémszerű hatást sokkal inkább olyan volt mint valamiféle élőszövet vagy szerv...Fekete volt ugyan, de mintha ezt is vérerek hálózták volna be. Megmertem volna esküdni, hogy látom, ahogy a bordós színű vér kísérteties izzást kibocsátva csörgedezik benne, hátborzongató halovány fénybe burkolva az egész jelenetet.
Sora arca döbbent rémületet tükrözött, ami mintha csak fokozódott volna, amikor rám pillantott. – Ge-Gellert. A hátad… - csak ennyit tudott kinyögni én pedig most éreztem csak a fura bizsergésszerű valamit, ami a lapockám környékéből eredt és gyorsan az egyik tócsába bámultam az utca aszfaltján... A hátamból mintha csak két szárnyszerű valami állt volna ki…de egyáltalán nem olyan mint, ami a madarakon vagy a rovarokon van. Az enyém is mintha csak izzott volna a sötétben akárcsak Sora-é. A szélén vöröses színnel, a közepe pedig akár a smaragd, és mindenfelé tövisek meredeztek belőle ki, a szemeim pedig ugyanúgy néztek ki, mint Sora esetében. Hangos szimatolás hangja ütötte meg a fülemet. - Érzed? - fordult felém Sora, miközben a szája szélén már csorgott a nyál. Ekkor éreztem meg én is. Mintha csak anyu legfinomabb főztjének az illatát éreztem volna, amibe szívét-lelkét beletette volna a készítés során.
A probléma csak az volt, hogy itt semmi ilyesmiről nem volt szó hisz a nevelőanyánk, és a főztje is nagyon messze volt innen ekkor. Az a szag a hullából jött…~ Az nem lehet. - gondoltam magamban. ~ Képtelenség. Egy ember se vetemedhet ilyenre. Biztos csak valami tévedés. - győzködtem magamat, miközben Sora „pengéje” lassan szállingózó vöröses porrá vált a holtest pedig elterült a földön, és a sebéből most buzgón bugyogott a vér. Sora kétségbeesetten rám nézett, mire én hevesen csóválni kezdtem a fejemet, de Ő már a holttesthez térdelt, és harapásra nyitotta a száját…
Az újságok persze lehozták a hírt, de a gyilkosságok nem számítottak kirívónak Metropolisban mindössze az elkövetés módja keltett viszolygást az emberekben. A rendőrség nem közölt részleteket a sebek eredetét vagy a körülményeket illetően az újságokkal. Nem mintha nekünk bármilyen plusz információra is szükségünk lett volna…
A szüleink ellőtt erről természetesen hallgattunk, még a véres ruháinkat is elrejtettük, hogy később kézzel próbáljuk kimosni őket - ezt még mindig járhatóbb útnak tartottuk minthogyha nekiállnánk magyarázkodni valami suta törtnettel, hogy miért csurom véresek -. A következő napok lidércnyomásszerű hangulatban teltek. A hasunk végre valahára tele volt ugyan, de mégis hogy? Képtelen voltam feldolgozni, hogy ezentúl így kell élnünk. Azt reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom, és nemsokára felébredek belőle, de sajnos tévednem kellett. Kerültem Sora tekintetét, és mindent megtettem, hogy ne kelljen vele kettesben maradnom, pedig Ő mindenáron erre törekedett. Sose zártam éjszakánként kulcsra a szobám ajtaját most mégis megtettem, és nem is egyszer hallottam, ahogy éjjel a kilincs lenyomódik, és Sora halkan kérlel, hogy eresszem be őt. Pontosan tudtam, hogy miről akar beszélni, de mindenképpen el akartam kerülni. Úgy éreztem, hogy ha beszélnénk róla, és elfogadnánk, akkor az egyenlő lenne a belenyugvással, és azzal, hogy csak így elfogadjuk ezt az egészet, hogy lemondunk az emberségünkről. Ezt semmiképpen sem akartam.
3 hét telt el kínzó lassúsággal ebben a patthelyzetben. Ismét megpróbálkoztunk a szimpla emberi ételekkel, de a helyzet változatlan maradt, mindennek ugyanolyan visszataszító íze volt, mint előtte. Aztán 3 hét eltelte után ismét kezdtem érezni, hogy kezdek megéhezni. Nem tellett sokba rájönni, hogy Sora is ebbe az állapotba került. De míg az én tekintetem egyre inkább csak kétségbeesést tükrözött a napok múlásával addig az övé valami egészen mást…elszántságot. Már egy ideje minidig külön mentem haza a suliból, és ma is ezt próbáltam bejátszani, hogy ne kelljen beszélnem Sora-val, főleg nem most. Úgy ismertem, mint a tenyeremet, és pontosan sejtettem, hogy mit is forgat a csinos fejecskéjében. Mindenesetre, amint beléptem a lakás ajtaján egy erős rántást éreztem, és valaki iszonyatos erővel a falhoz passzírozott. - Most már nem menekülsz. - suttogta valaki a fülembe. Sora volt az. A szemei éppen úgy el voltak változva, mint akkor, a légzése szapora volt és zilált, a szája széléből pedig nyál csorgott. Összességében úgy festett, mint egy rab, akit napokon keresztül éheztettek, és most végre sikerült szabadulnia. - Beszélnünk kell. Ez már így nem állapot. Tudom, hogy te is érzed. - tekintett rám.
Nem tévedtem. Sora pontosan arra készült, amit már korábban is sejtettem: vadászni akart…emberekre. Próbáltam ellenkezni, de kíméletlenül rámutatott a szörnyű tényre, hogy a jelenlegi állás szerint az emberi hús az egyetlen, amiből képesek vagyunk táplálkozni. Így is ész szerencse, hogy úgy néz ki elég „csak” 3 hetente. Én természetesen ellenálltam, és felvetettem, hogy mi van ha csak szimplán nyers húsra van szükségünk, nem feltétlenül emberi kell. Szkeptikus volt ugyan az ötlettel kapcsolatban, de Sora végül belement, hogy tegyünk egy próbát. Viszont amennyiben nem sikerül…úgy habozás nélkül az Ő javaslatát kell követnünk. Reményekkel tele rohantam el a legközelebbi henteshez, hisz már annak is örültem, hogy a hírhedten makacs, és önfejű mostohatesómat sikerült egy kicsit lefékeznem. Vettem marha, baromfi meg disznóhúst is a biztonság kedvéért, majd siettem haza, ahogy csak tudtam, mert a kísérletet még a szüleink hazaérte előtt meg akartuk ejteni. Nagy kár, hogy teljes kudarc volt. A hús nyersen is éppolyan visszataszító volt, mint főzve vagy sütve, undorodva öklendeztük vissza, amit nagy nehezen egyáltalán le tudtunk nyelni. Mindenesetre az alku, az alku volt. Most Sora módszere következett…
Megvártuk az estét. A nevelőszüleinknek azt mondtuk, hogy csak az egyik ismerősünkhöz megyünk át egy kicsit. Amint kiléptünk a ház kapuján Sora egy fekete kendőt nyomott a kezembe, hogy majd ezzel fedjük el az arcunkat. Én tanácstalan voltam…Ő viszont már mindent előre kitervelt. Hetek óta készült erre tudatosan, azóta amióta kiderült, hogy mi is az, ami csillapíthatja az éhségünket. A Suicide Slams felé vettük az utunkat. - Metropolis pöcegödre, a bűnözés melegágya, az egész város legromlottabb környéke, egy olyan hely, ahol senkit sem fog zavarni egy-két gyilkosság. - magyarázta nekem Sora miközben felkötötte az arcára a kendőt, és a fejébe húzta a kapucnit, én pedig követtem a példáját. Mint kiderült Ő már gyakorolta, hogyan is hívhatja elő a karmait. Azt mondta, hogy pofonegyszerű elég, hogyha a húsra gondol, vagy arra, hogy veszélyben az élete így akármikor megidézheti a karmait. Próbáltuk a sötétebb sikátorokat megcélozni remélve, hogy találunk valakit, vagy valakiket. Némi cirkálás után végül sikerrel jártuk.
Kiszúrtunk két fickót az árnyak között, akik valószínűleg drogdílerek vagy talán valamiféle bandatagok lehettek. Sora-ra pillantottam, akinek a szeme már elváltozott, és a „karma” is kezdte felvenni az alakját. Kipróbáltam a módszert, és igyekeztem elképzelni, ahogy ez a két tag Sora-ra és rám támad, és hirtelen ismételten érezni kezdtem a bizsergést, amit akkor ott. - Tereld el a figyelmüket.  súgta nekem Sora majd eltűnt a sötétben. Jobb ötletem nem lévén kiléptem a sötét sikátor takarásából. Fogalmam nem volt, hogy mi mondjak, de nem is volt rám szükség, mert egyből észrevettek. A tippünk is helytálló volt, mert egyből fegyvert rántottak mindketten. Jobb ötletem nem lévén ösztönösen arra gondoltam, hogy suhintok egyet a „szárnyammal”. Hidegrázás szerű érzés söpört végig rajtam, majd láttam, hogy tövisszerű zöldes-vöröses képletek szállnak, villámgyorsasággal az egyik támadom felé, és fel is nyársalják azt, aki orra bukott, és nem mozdult többé, a tövisek pedig vöröses porrá váltak akárcsak Sora karmai korábban. A másik egy pillanatra ledöbbent ugyan, de szinte láttam, ahogy meg akarja húzni a ravaszt, de ekkor Sora lépett ki az árnyak közül, és gyakorlatilag egyetlen könnyed mozdulattal felnyársalta a férfit, aki egyetlen fojtott kiáltás kísérletében kilehelte a lelkét. Habozva léptem oda Sora-hoz, aki akkor húzta le a kendőt az arcáról, majd bevonszoltuk a két hullát a sikátor sötétjébe. Úgy tűnt, mint aki habozik, de egy pillanattal később megint a lány volt az, aki elsőnek a holttest mellé térdelt. Ellen akartam állni a vér intoxikáló illatának, de végül én is beadtam a derekamat…Innentől kezdve már nem volt visszaút, egyikünknek sem…
3 hét. Ahogy lassacskán kitapasztaltuk körülbelül 3 hét volt az a periódus, amíg a testünk kibírta egyik táplálkozástól a másikig, de ez jelentősen befolyásolta a karmaink működését is. Ha valamiért előbb ettünk vagy gyakrabban, akkor a karmaink is erősebbek voltak, jobban működtek. Smallville erdejébe jártunk ki „edzeni” hétvégenként. A szüleink előtt azzal az ürüggyel takaróztunk, hogy csak néhány régi ismerősünket megyünk meglátogatni. Az igazság az volt, hogy a képességeink határait próbáltuk kideríteni valamint eleve azt, hogy miként is használhatjuk őket. Engem például kimerített, ha túlságosan sokat használtam a karmaim elsődleges támadását, aminek során a tövisszerű képletekkel támadtam az ellenfeleimre. Ha túlerőltettem, akkor teljesen elgyengített, és csak akkor kaptam újra erőre, hogyha minél előbb ettem. Ugyanakkor, mint kiderült volt egy másodlagos módja is, hogy támadjak vele. Ilyenkor a „szárnyaim” egy jóval illékonyabb sarlószerű pengére emlékeztető alakot vettek fel, és a támadásaim is így működtek ilyenkor. Sarló módjára voltam képes hasítani esetleg döfni velük olyan jó 1 méteres körzetbe magam körül, vagyis közelharcra remekül alkalmasak voltak ha úgy hozta a sors.
Sora karmai másképpen működtek. Az övéi kizárólag közelharcra voltak alkalmasak, de jóval robosztusabbak voltak az enyémeknél így hárítani, és védekezni is jól tudott velük. Ráadásul velem ellentétben a használata őt nem gyengítette el, hanem csak szimplán kifárasztotta. Sokat panaszkodott arra, hogy a karmai nagyon súlyosak, nehéz őket viselni, de idővel és némi gyakorlással egyre inkább kezdte megszokni. Egy öles fát egyetlen döféssel teljesen, mindenféle gond nélkül keresztüldöfött, bizonyítva, hogy közelharcban a pengeszerű szerv ijesztő harci erővel bír. Gyorsan kiderült, hogy az Ő gyengesége a lassúság, a karmai súlya miatt ugyanakkor viszont sokkal tovább, és jobban is bírja az elhúzódó harcokat, mint én, aki a gyors és elsősorban nagyobb hatótávolságú támadásokra specializálódott, és a tövisek kilövése után, ha azt sokszor ismételtem egymás után kezdtem elgyengülni, a hosszú harcok végére teljesen kimerültem, míg Sora a legrosszabb esetben is csak zihált.
Sajnos a sajtó is kezdte felmarkolni az ügyet. Ahogy egyre szaporodtak a támadásaink, lassan mi is a címlapokra kerültünk. Bár igyekeztünk elsősorban bűnözőket támadni, sajnos ez nem mindig sikerülhetett. Egyszerűen képtelenség volt elkerülni, hogy néha ne ártatlanok vérét ontsuk ki. A sajtó az igen elbűvölő „Ghoul” elnevezéssel jutalmazott minket, és míg a vadsága, és az erőszakos módszerei miatt Sora a „Sabor” nevet kapta addig engem az izzó szemeim, és a „karmaim” világító színe miatt „Lantern” névre kereszteltek el. Az igazság az volt, hogy ahogy telt az idő én egyre kevésbé akartam ezt az egészet csinálni. Nem csak a lebukástól tartottam, hanem a gyomrom is egyre kevésbé vette be ezt a kettős életet, amit élni kényszerültünk, ahogy azt is, amivel ez az egész járt.
Lassan több mint egy év telt el az első vadászatunk óta. Folyamatosan bűntudat gyötört, és rémálmok kínoztak éjszakánként a történtek miatt, Sora viszont mintha csak mi sem történ volna, és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy Ő még talán élvezi is ezt az egészet. Ez pedig sokszor úgy éreztem, hogy egyre inkább elszigetel kettőnket egymástól, és már sokkal inkább a titok megőrzése tart minket össze. Persze még mindig szerelmes voltam belé, de egyre nagyobb képtelenségnek éreztem, hogy kettőnk között alakulhasson valami, még a dolgok ilyenféleképpen való alakulása után is. Nekem viszont elegem volt, ki akartam szállni ebből az egészből márpedig ennek az egésznek csak egy módja volt…Egy ideig tipródtam, de végül nem akartam búcsúlevelet írni. Féltem, hogy bármilyen elejtett szóból rájöhetnek a történtekre, és nem akartam bajba sodorni Sora-t.
Lassan ismét közelgett a vadászat ideje. Éreztem a testemen. Tudtam, hogy most kell cselekednem. Ha egyszer ettem, akkor a testem egy bizonyos intervallumon belül könnyebben regenerálódott, márpedig ezt el akartam kerülni. Aznap suli után egyből hazafelé vettem az irányt remélve, hogy Sora szokás szerint szóba elegyedik néhány barátnőjével, a szüleimről tudtam, hogy dolgoznak így biztos voltam benne, hogy tiszta a terep otthon. Remegő kézzel kutattam a konyhaszekrény fiókjában egy nagyobb konyhakés után. A mellkasomhoz emeltem, de haboztam a döféssel. Az járt a fejemben, hogy mi lesz Sora-val, vagy a szüleimmel, ha megteszem, ugyanakkor eszembe jutott, hogy vajon még hány ember életét kell elvennem ahhoz, hogy én élhessek, amíg így vagy úgy, de feldobom a pacskert. Végül némi vívódás után sikerült magamban dűlőre jutnom, és már felemeltem a kést a döféshez, amikor egy iszonyatos ütést éreztem a tarkómon a kést pedig elejtettem. Túl sokáig húztam az időt…
- Teljesen hülye vagy!? Mi a francot akarsz csinálni? - esett nekem Sora miközben erősen a falhoz lökött. - Elegem van. Én ezt így nem akarom tovább csinálni. - vágtam vissza, és el akartam lökni magamtól, de olyan erősen csimpaszkodott a nyakamba, hogy szinte megmozdulni is alig volt helyem. - Miért? Azt ígérted, hogy sose hagysz el! Hogy mindig velem maradsz akármi is történjen! - suttogta a fülembe, és éreztem, hogy néhány meleg könnycsepp hullik a vállamra. - Ez így nem élet. Képtelen vagyok tovább bántani másokat. - feleltem akadozva. - Nincs más választásunk. Ez az egyetlen mód, hogy együtt maradhassunk, ahogy eddig is. Ha ölnöm kell, azért, hogy melletted lehessek, akkor ölök. - suttogta tovább a fülemben, majd lassan lazított a karjai szorításán, hogy a szemembe nézhessen. - Hiszen szeretlek…ahogy te is engem. - ennél a mondatnál megállt bennem az ütő egy pillanatara. - Honnan…- kérdeztem volna tőle, de az ajkait az enyémre tapasztotta, én pedig ha próbáltam is ellenállni akkor se tartott sokáig. Teljesen elmerültem életem első csókjában, amit Sora adott. - Mindig is tudtam. Elég volt csak rád néznem. - felelte egy ravasz mosoly kíséretében, amikor végül az ajkaink elváltak egymástól. Elfordultam tőle, még mindig hezitáltam. - Majd találunk valami megoldást. De egyenlőre nincs más esélyünk. - fordította az arcomat maga felé miközben ismét hozzám simult. - Gyere. - mosolygott rám. - Még van úgy 2 óránk, míg anyáék hazaérnek. - súgott ismét a fülembe, majd kézen fogva a szobája felé húzott…
Onnantól kezdve egy pár voltunk, még ha csak titokban is. Sora ugyan ezzel képes volt rávenni, hogy folytassam vele együtt, de ha őszinte akartam lenni magamhoz még mindig úgy éreztem, hogy az egész helyzetünk kilátástalan. Tartottam tőle, hogy előbb vagy utóbb elkapnak minket, és felelni kell mindazért, amit elkövettünk. Ez tényleg megtörtént bár nem pont a rendőrség kapott el minket, ahogy arra én számítottam…
Akkor is éppen vadászaton voltunk, és épp bevittem a végzetes ütést, a fiatal nő pedig élettelenül terült el a sikátor kövén. Sora már előtte végzett a saját áldozatával. - Hát végre megleltelek titeket! - csendült fel egy hang a sikátor végében. Mindketten felkaptuk a fejünket, de ekkor éles fájdalmat éreztem a nyakamban, és Sora is fájdalmasan felkiáltott. Amikor a nyakamhoz kaptam apró fullánkszerű tárgyat tapintottam ki. Még láttam egy kisebb csoport fegyverest közeledni magunk felé, de ekkor elveszítettem az eszméletemet.
Amikor magamhoz tértem az első dolog, amire ráeszméltem az volt, hogy képtelen vagyok mozogni. Egy ágyhoz voltam szíjazva, ahogy körültekintettem láttam, hogy Sora is ugyanilyen helyzetben van, de Ő még nem tért magához. Ekkor felkapcsolódtak a villanyok, és először sikerült kicsit körültekintenem a helyiségben. Az első látásra egy jól felszerelt műtő-és labor keverékének tűnt. Egy ázsiai férfi lépett be a szobába fehér köpenyben az arcán kedélyes mosollyal, és hasonló hangnemben üdvözölt engem és az éppen magához térő Sora-t is. Takigawa néven mutatkozott be, és elárulta, hogy egy titkos kutatólaborban vagyunk a távol-keleten, ahol a hozzánk hasonlókat kutatják. Gratulált a „lenyűgöző képességeinkhez”, majd közölte, hogy meg se próbáljuk használni, mert egy blokkoló enzim miatt, amit a szervezetünkbe juttattak ez lehetetlen. Elárulta, hogy a korábbi áldozatainkról szerzett nyálminták alapján sikerült analizálniuk a képességeink bázisát, amit Ő maga RC sejteknek nevezett el, és sikeresen kifejlesztettek egyfajta RC gátlót, hogy ne érhesse őket meglepetés. Gyorsan felvázolta a lehetőségeinket: vagy együttműködünk, és ebben az esetben akkor élhetünk még bizonyosfajta szabadsággal is rendelkezhetünk vagy életünk végéig a létesítmény leges legmélyén a legszigorúbban elzárt részlegében tengethetjük napjainkat. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, hogy ha elárulom, hogy az első opciót választottuk inkább…
Eleinte tesztek következtek. Takigawa a „Kagune” azaz vörös gyermek nevet adta a szerveinknek, és ezentúl mindig így utalt rájuk. Elsősorban azt tesztelték, hogy mire vagyunk képesek velük, és hogy mik a határaik. Mondanom se kell, hogy ezek közül a kíséreltek közül nem egy elég fájdalmasra sikerült arról nem is beszélve, hogy amennyiben elégedetlenek voltak a teljesítményünkkel akkor a tarkónkba ültetett chip a „béklyó” segítségével azonnal RC gátlót juttattak a szervezetünkbe, ami hatalmas fájdalmat okozott, amint kifejtette a hatását, és a dózistól függően akár órákra is képtelenné tett minket a Kagune-ink használatára. Takigawa elárulta, hogy az RC sejtjeink a vérben keringenek, ez magyarázza meg az általunk tapasztalt külső jeleket, és azt, hogy azonnal képesek vagyunk használni a képességünket akaratunk szerint. Mint kiderült Sora, és én is kétfajta RC sejttel rendelkeztünk, ami Takigawa szerint azt jelentette, hogy két féle kagune-t vagyunk képesek megidézni, de a testünk, s a képességünk fejlettségi szintje ezt még nem tette lehetővé, és neki sem sikerült előhoznia egyikünknél sem ezt az úgynevezett másodlagos Kagune-t.
A tesztek után mikor már úgy gondolták, hogy végre sikerült minket betörni, akkor kiengedtek minket a terepre is. Mint kiderült orvgyilkosoknak akartak minket használni, akik nemcsak megölik a célpontot, de egyből „el is tüntetik a bizonyítékot”. Fogalmam sincs, hogy a laborban töltött időnk alatt honnan teremtették elő a szükséges élelmet számunkra, de elég gyorsan világossá vált, hogy ezentúl, hogy kívánják fedezni ezt a problémát. A szökésre nem is gondolhattunk. A nyakunkban lévő chip tárolóit minden küldetés előtt feltöltötték RC gátlóval és csak egy gombnyomásukba tellett, hogy teleküldjék vele a szervezetünket, ami órákra is megbéníthatott minket, de legalábbis szinte mozgásképtelenné tehetett éppen elég időre ahhoz, hogy begyűjtsenek minket, ha esetleg nem mutatkoznánk időben a küldetés teljesítése után. Vagyis külső segítség nélkül - ami nem volt - esélyünk se lehetett a szökésre.
Így tengettük hát az elkövetkezendő 3 évünket. Ázsia szerte kaptunk küldetéseket, de messzebbre nem mertek minket engedni sose valamiért. Talán a kontinensen kívül kevesebb volt a hatalmuk vagy fogalmam sincs Mindenesetre rendszerint megkaptuk a célszemély/személyek adatait, hogy hol találjuk őket, kidobtak minket a közelben mi elvégeztük a dolgunkat, ettünk, majd összeszedtek minket. Gyomorforgató volt. Egyforma hévvel kellett üldöznünk bűnöst és ártatlant. Metropolisban legalább mi döntöttünk arról, hogy kinek az életét oltjuk ki, és igyekeztünk minél több rossz embert eltenni láb alól. Persze, hogy ki számít rossznak, és bűnösnek az meglehetősen szubjektív…De mi a legjobb tudásunk szerint igyekeztünk azokra halál hozni, akik feltehetően rászolgáltak erre. De most ennek is vége volt.
Egyszer Nepálba küldtek minket, mert a célszemély ott rejtőzködött a hegyekben. Ott találkoztunk vele…Megöltük az őröket, és végül a célszemélyt is elkaptuk. Ekkor lépett elő az árnyak közül. Mintha csak Ő maga is az lett volna. Fel se tűnt nekünk, hogy ott van pedig egész végig ott lehetett, és figyelt. Bennem már nem maradt erő a harcra, de Sora rátámadt. Egyetlen mozdulattal hárította, és földre is küldte őt. Sose láttam még senkit, aki képes lett volna legyőzni Sora-t. Én is rátámadtam, de én is a földön végeztem természetesen. Egyedül, pusztakézzel, fél perc alatt véghezvitte azt, amire nem sokkal előtte 15 ember képtelen volt lőfegyverekkel, és késekkel, tőrökkel. Választást ajánlott Nekünk. - Lehettek továbbra is kísérleti nyulak, és azok akikkel a piszkos munkát végeztetik vagy harcolhattok az igazi gonosztevők ellen, a Bűn ellen, ahogy Metropolisban próbáltátok. A döntés csak a tietek Miss Sabor és Mr. Lantern. Vagy hívjalak titeket inkább Sora és Gellert Rubio-nak? - szegezte nekünk a kérdést egy magabiztos mosollyal. - Ki a franc maga? - kérdezte Sora miközben feltápászkodott. - Ra’s al Ghul vagyok. Csatlakozzatok hozzám. Csatlakozzatok az Árnyak Ligájához. - szinte hipnotizált a tekintete. - A szer miatt nem aggódjatok. Ha egyszer kiürül, és nem képesek újratölteni akkor már ti is szabadok lehettek. - Mintha csak mindent tudott volna rólunk. Kinyújtotta a kezét. Összenéztünk Sora-val. Már Ő is meghozta magában a döntést akárcsak én. Kissé hezitálva, de elfogadtam végül a kinyújtott kezet…
Úgy volt minden, ahogy mondta. Tibetbe mentünk. A chipet kiszedték belőlünk. Ezután pedig tanítani kezdtek minket. Megtanítottak harcolni, hogy miként váljunk az árnyak részévé, hogy miként ültessünk félelmet az ellenfeleink szívéve. Ra’s megtanította, hogyan hálózza be a bűn a világot, és, hogy a képességünk nem átok, hanem ajándék. Ajándék arra, hogy gyökerestől irthassuk ki a bűnt a világból. Hónapokba telt, de lassacskán mi is árnyakká váltuk Ra’s al Ghul pedig a második apánkká. Fiatalok voltunk a szavai pedig úgy hatottak ránk, mint egy fénysugár azokra, akik a sötétben tengődnek. A végső próba után egy ideig még küldetéseket végeztünk mielőtt Ra’s magához hivatott minket, és közölte, hogy egyenlőre visszaküld minket Metropolisba, és várjuk ott az utasításait.
Több mint 5 évig voltunk távol. Őszintén szólva, majd kiugrott a szívem a helyéről, amikor a nevelőszüleink ajtaján kopogtattunk. Nincsenek szavak arra, ami ezután történt, amikor 5 év után ismét együtt volt a család…Az igazságot nem mondhattuk el, ezért inkább előálltunk egy történettel arról, hogy elszöktünk miután összejöttünk, mert féltünk attól, hogy a szüleink és a közösség mit fog szólni a kapcsolatunkhoz. Kinevettek minket, hogy hogy lehettünk ennyire buták, és ígéretet tettek, hogy ezután mindenben támogatni fognak minket. Mardosott belül a bűntudat a hazugság miatt, de tudtam, hogy nincs más út. Beiratkoztunk Sora-val az egyetemre, és beköltöztünk egy albérletbe a belvárosban. Igyekszünk normális diákok módjára viselkedni, és közben várjuk, hogy Ra’s al Ghul értesítsen minket…

Megjegyzés: A karakterek képességét a Tokyo Ghoul c. sorozat ghoul nevű lényei ihlették

Szépen kifejtetted a karakter előéletét. Részemről én elfogadom, de azért odafigyelünk majd a társaimmal arra, hogy hogyan fogod használni a képességedet...

Kellemes játékot!

Most pedig menj, és költsd el a 8 pontot, amit az előtörténetért kaptál

ui.: kellene majd egy avatar, hogy lássuk, hogy mégis kit tisztelhetünk a karakteredben