Planet Pinceszint

Itt dolgoznak az ifjú újságíró palánták, akik a nagy sztori reményében várnak minden egyes napot.

A mai nap is úgy indult, mint a többi… reggel felkeltem, elkészítettem félig kómásan a lattémat, amiből rögtön két bögrével is bekortyoltam, hogy teljesen felébredjek. Nem volt egyszerű, mert alig aludtam. Folyamatosan a tegnap este járt a fejemben, hogy Clark és én… szóval, hogy csókolóztunk. Annyira mély nyomott hagyott bennem ez az élmény, hogy szinte le sem tudtam hunyni a szememet. Hirtelen az erős, magabiztos Lois Laneből átvedlettem az érzelmileg befolyásolható, lányos Loisszá, akit annyiszor bántottak már, hogy még a gondolataiban is tiszta Clark Kentről sem tudom elhinni, hogy tiszták a szándékai., mi több csak reménykedni tudok abban, hogy Őt is legalább annyira felzaklatták az események, mint engem. Próbáltam kitisztítani a fejemet, hiszen tudtam, hogy ma nagy nap áll előttem. Perry White már tegnap jelezte, hogy beszéde van velem a hamarosan megrendezésre kerülő, egyenlőre név és szponzorok nélküli események zsurnalisztikai koordinálásában. Persze, nem azért, mert én vagyok a Planet nagy reménysége… vagy legalább is, nem csak ezért. Sokkal inkább azért, mert a nagybátyám, Harvey Dent lesz az esemény főszereplője. Ő pedig, karrieremet szem előtt tartva kikötötte, hogy a Daily Planettől csak én és egy általam választott kollégám, valamint egy velünk érkező fotós készíthet vele interjút. Sokáig vacilláltam, hogy Chloé vagy Clark legyen a szerencsés, akit magammal viszek… de végül Clark mellett tettem le a voksomat. Chloé mintha nem lenne Önmaga, mióta Oliver elutazott. Ráadásul az a Felicity nevű lány is ott legyeskedik körülötte, ami szintén gyengíti kedvenc unokatesóm pozícióját a nagy Zöld Íjász mellett. Bármilyen furcsa is volt, még mindig Ollie volt az a személy, akiben a csalódás ellenére is nagyon megbíztam. Örültem, hogy az elején engem is beavatott a titkába. Persze, ekkor ismét Clarkra terelődtek a gondolataim. Vajon, Ő miért nem bízik bennem? Vajon miért érzi azt, hogy félnie kell attól, hogy elmondja nekem a titkát? Persze, már tudom, de csak véletlenül jöttem rá… a nem létező kapcsolatunkban nagy előrelépést jelentene, ha beavatna a titkába. Gondolatmenetemből a telefonom csörgése rángatott ki.
- Hello Tesókám! – szólalt meg az ismerős női hang a vonal túlsó oldalán.
- Csak nem visszatért a tékozló lány? – kérdeztem Húgomat, mindenféle látszat udvariasság nélkül.
- Ne nevezzük ezt visszatérésnek, Lo! Hisz csak Rád csörögtem. Mizu Veled?
- Mizu velem? Lucy, ugye tudsz róla, hogy a legutóbbi kis kavarásod után mi minden állt a feje tetejére? Most meg azt várod, hogy kedvesen elcsevegjünk?
- Ugyan, Lois! Tudod miért hívtalak épp ma… tudod, hogy ma van… Csak tudni akartam, hogy hogy vagy?! - mondta Lucy kicsit elcsukló hangon.
- Igen… tudom minek az évfordulója van ma. Nem kell emlékeztetned rá. – mondtam már én is kicsit szomorúbb hangvétellel. Ma van a megszámlálhatatlanadik évfordulója Anyánk halálának. – A Tábornok hogy van?
- Ezer éve nem beszéltem vele. Egyszer eljött hozzám Párizsba, de azóta sem hallottam felőle. Azt hittem, hogy legalább Veled kommunikál.
- Nem, nem tudok róla semmit. 2 éve volt utoljára Smallvilleben, és nagyjából másfél éve, hogy fel sem hívott. Ahogy Őt ismerem, majd egyik pillanatról a másikra belibben az ajtómon és elvárja, hogy úgy viselkedjek, mintha minden egyes napomat vele töltöttem volna az elmúlt pár évben. – mondtam Lucynek, és a mondat közben hasított belém a gondolat, hogy azt sem tudom, hogy mi van a saját Apámmal, ahogy gyakorlatilag azt sem, hogy a Húgom mit csinál. – Lucy… mond csak, merre vagy? Mit csinálsz?
- Nyugi Lo, kinőttem már a bajkeverő korszakomból. Tulajdonképpen az évfordulón kívül azért is hívtalak, mert van egy jó hírem! Úgy tűnik, hogy férjhez megyek! – tette hozzá Húgom az utóbbi elég meglepő kijelentését az előző, talán még meglepőbb mondatához. – Na, mit szólsz?
- Őszintén? Szó szerint szóhoz sem tudok jutni! – mondtam, miközben már javában a Planet felé sétáltam. Úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje annak, hogy kiszellőztessem a fejemet, és mivel 15 percnyi sétára laktam a munkahelyemtől, volt is időm rá bőven. – De komolyan… ez meg most honnan jött?
- Hogy hogy honnan jött? Évek óta együtt vagyok már Jeremyvel, már egy hete, hogy megkérte a kezemet. Azóta már voltunk Saint Tropez-ban egy kis romantikázásra… és mivel Apát nem tudom elérni, legalább Veled, az egy szem nővéremmel szerettem volna megosztani ezt az örömhírt. – mondta Lucy majd a háttérből egy férfihang szűrődött be. – Na, bocsi Lo, de le kell raknom. Jeremyvel Hawaii-on vagyunk, és indulunk szörfözni. Puszi! – tette hozzá, és már ki is nyomta a telefont.
- Én is szeretlek, te kis majom! – mondta a már sípoló vonalnak.
Lucy értett ahhoz, hogy hogyan forgassa fel még több száz kilométerről is az ember életét. Mindenesetre elérte azt is, hogy ne Clarkon járjon az eszem. Telefonálás és gondolkodás közepette értem be a Planetbe. Szép lassan odaértem az asztalomhoz, láttam, hogy sem Chloe, sem Clark nem ért még be az irodába, legalább is az érintetlen asztaluk erről árulkodott. Leültem a helyemre, és igyekeztem rendezgetni a cuccaimat, amikor a távolban megláttam a hozzám egyre jobban közeledő Perry White-ot és a sarkában loholó Jimmyt.
- Jó reggelt Perry, szia Jimmy! – köszöntem oda Nekik, és vártam, hogy valamelyikük megszólaljon.

Perry úgy hadarta el a monológját, hogy még az én be nem álló bagólesőmön is túltett. Csak mondta, és mondta, olyan gyorsasággal, hogy még a gondolataimat sem hallottam. Jimmy úgy állt mellette, mint valami pincsikutya, de Tőle nem is vártam mást.
~ Clarkról tudsz valamint? ~ futott át az agyamon a kérdés, és ki akart belőlem törni egy szép kis „loisos” monológ arról, hogy „nem, nem tudok róla semmit azóta, mióta tegnap a nyelvemmel megszámoltam a fogait, és még csak arra sem volt időm, hogy megkérdezzem Tőle, hogy ez meg mégis mi a fene volt, és mit jelent ez most a kettőnk kapcsolatában?”… de szerencsére az évek során – ha nem is minden esetben – megtanultam, hogy mikor kell befogni a számat, és igazán Loisnak maradni.
- Kent? Mit érdekel engem Kent? Nem vagyunk összekötve. Perry, azt hittem maga jobban tudja, hogy ebben a szakmában az a vadász szerzi a zsákmányt, aki először a helyszínre ér. Clark nem erről híres, ezért kell mindig a lábnyomomat figyelve loholnia utánam… vagy, ami talán még rosszabb, a sport rovatba írnia. Ki tudja, talán ha megjelenne a városban Batman, az már kedvenc Smallville-i marhapásztorunk figyelmét is felkeltené. – mondtam legalább olyan tempóval, mint amilyennel Perry nekem szegezte a kérdéseit és kifejtette, hogy mit akar. Tudtam, hogy a Főnököm nagyra tartja a képességeimet, de most azon pillanatok egyikében kaphattam el, amikor tényleg azt akarja, hogy a magát igen nagyra értékelő Andrews helyett egy rátermett, nagydumás, a bajba kerüléstől sem megrémülő nő vegye át a csatár szerepét a pályán.
- Nem hallottam még az esetről semmit. De ez nekem soha nem jelentett akadályt! Tiszta fejjel egyébként is sokkal könnyebb dolgozni, nem szeretem ha mások fals információkkal befolyásolni próbálnak. – tettem még hozzá, majd az asztalomra rakott táskámra pillantva jutott eszembe, hogy gyalog érkeztem, a kocsim kulcsának helyét, pedig milliméter pontossággal tudom megmondani bárkinek: a konyhámban van, az étkezőasztal jobb sarkán, rajta egy vigyorgó Ford kulcstartóval.
- 10 percet, egy autót és egy fotóst kérek! – mondtam Perrynek, majd Jimmyre pillantottam. – A Dinamikus Duó ismét akcióba lép? Gyanítom, szokásunkhoz híven ismét egy CSI: Metropolis epizódba csöppenünk, szóval Jimbo, kösd fel a gatyád!

Perry szavai egyáltalán nem leptek meg, mindig igyekezett megfogni a pénzt, általában az én káromra. Amikor először hallottunk Batmanről nem volt hajlandó nekem egy szerencsétlen helikoptert szerezni, hogy Gothambe mehessek utánajárni a Denevérembernek... egyszer szívesen elbeszélgetnék a tulajjal, Bruce Waynenel arról, hogy miért is csippentett le pár nullát a Planet működési költségeiből... de ennek nem most van itt az ideje. Mindamellett, hogy Perry ellenezte a költekezést, most kivételt tett, és odarendelt egy autót az épület elé, ahogy kértem. Amint kimondta a varázsszót, hogy a hintó előállt, felkaptam a cuccaimat az asztalról, zsebre vágtam a diktafonomat és már indultam is, Jimmyvel karöltve. Ahogy elléptünk White mellől, még volt valami mondanivalója arról, hogy ne baltázzam el ezt a sztorit, de tulajdonképpen meg sem hallottam... miből gondolja, hogy elbaltáznám? Jimmyvel már nagyon jól ment a közös munka, mondhatni Ő volt a mindenkori fotósom. Akárhová mentem, Ő jött velem. Egyetlen egy személyt nem sikerült még lefotóznunk: a Maszatot, akinek remélem hamarosan valami jobb nevet is kitalálhatunk végre. Ok, hogy a Zöld Íjászt is én neveztem el, de ott egyszerűbb volt a feladatom. Elvégre, ha valaki zöld hacukában nyílvesszőket zúdít a rosszfiúkra, annak csak nem lehet Rózsaszín Párduc a neve. Eme elmést gondolatmenetemből Jimmy cseppett sem alakoskodó kérdése rángatott ki.
- Szóval, most hányadán is álltok Clark-kal? – a kérdés teljesen mellbevágott, na nem csak a jellege miatt. Hanem leginkább amiatt, mert magam sem tudtam, hogy mit feleljek az ifjú Olsennek.
- Jimmy, ha tudnám erre a választ, elmondanám Neked. De fogalmam sincs, hogy mi van kettőnk között. Tegnap  történt egy s más, de arról sem tudok mit mondani, addig semmiképp, amíg nem beszéltem Smallvillel. Nem mondom, hogy nem alakult ki köztünk valami, de hogy továbbfejlődik e?! Remélem. – hebegtem el válaszomat Jimmynek, miközben már kiértünk az autóhoz. Egy bajuszos, tipikus limuzinsofőr kinézetű fószer átadta a kulcsot, mi pedig már indultunk is az egyetem felé. Az odafelé vezető úton még feszegettük kicsit ezt a témát, de amikor már meguntam azt, hogy egy fotósnak adok interjút, közbevágtam.
- Na és Te? Veled mi újság csajok terén? Van valaki a láthatáron?

Elindultunk, gondolatmenetem már rég az egyetemnél járt, így amikor kiértünk az autóhoz és ellenőriztem, hogy minden nálam van e, nem ért túl nagy meglepetésként, hogy az újságíró igazolványomat az asztalomon hagytam. Persze, ezt is tökéletesen, milliméterre pontosan megtudtam volna mondani, hogy hova tettem. Talán még Jimbo is meglepődött azon, hogy ennyire látványosan hidegen hagyott, amit Lucyról hadovált... nem akartam elvenni a kedvét azzal, hogy közlöm vele, hogy a Húgom hamarosan férjhez megy. Legalább is, a legutóbbi terve még ez volt... a fiú nagy meglepődésére fogtam magam és sebtiben visszafordultam az autó mellől, egyenesen a bejárati ajtó felé.
- Most mit csinálsz? Hova megyünk? - kérdezte a fiú, miközben már loholt is utánam vissza az épületbe.
- Vissza kell mennünk, Kate! - mondtam mosolyogva, elejtve egy lostos, kevésbé jól sikerült dumát, majd hátrapillantva ismét megszólaltam. - Az asztalomon hagytam az igazolványomat, anélkül meg nem igazán engednének be az egyetem területére akkor, amikor rendőrségi helyszínelés folyik. - tettem hozzá, de kb. ugyanazzal a lendülettel loholtam tovább, mint amivel elindultam az autó mellől. Beléptem a főbejáraton, de néha-néha visszanéztem Jimmyre, aki ugyan igyekezett tartani a tempómat, azért kicsit mégis lemaradt. A lépcsőn próbáltam mindennél jobban odafigyelni, de kis híján majdnem nekimentem a pinceszint bejárati ajtajának, az ütközéstől csak az óvott meg, hogy egy pillanatra azt hittem szellemet látok magamtól nem is olyan messze. Az asztalom mellett egy régen látott "ismerős" állt. Alig akartam elhinni, hogy Chloé így a semmiből hirtelen visszatért. Pár másodpercig dermedten álltam a lépcső aljában, majd erőt vettem magamon, és elindultam. Úgy dobogott a szívem, mintha legalább is Hillary Clinton, vagy aki még Tőle is jobban kiborított volna, Clark Kent állt volna az asztalom mellett. Lassan elkezdtem lépdelni a helyem felé, majd megszólaltam.
- Nos, Ms. Sullivan csak nem Önt is err fújta a szél? - kérdeztem álcázott komolysággal a hangomban. Odamentem a lányhoz, és minden haragot, mérget félretéve megöleltem. - Hiányoztál, Chlo! De mégis, merre jártál? Hová tűntél két teljes hétre mindenféle elköszönés, búcsúlevél vagy füstjel nélkül?

Chloe visszatérése legalább akkora hidegzuhany volt, mint minden, ami az elmúlt két napban történt. Clark, aztán Lucy, a támadás az egyetemen… olyan érzésem volt, talán éltemben másodszor, hogy csak sodródom az eseményekkel. Minden ment a maga útján, anélkül, hogy én bármit is tehettem volna. Még öleltem Chloét, miközben elmondta a kissé suta mondandóját arról, hogy hol volt az elmúlt időszakban. Amikor a „régi barát” szavakat használta rögtön az ugrott be, hogy a legrégebbi barátja Clark, és tudván… illetve sejtvén, amit tudok szinte 100%-ig biztos voltam abba, hogy Neki segített… de vajon miben? Hisz Clark Chloé távolléte alatt is folyamatosan itt volt. ~ Talán Lana… hazajön? Épp most, amikor Clark és én... ~ futott át az agyamon a következő gondolat, amit egy amolyan loisos arckifejezéssel hoztam valószínűleg mindenki tudtára.

- Szóval régi barát, mi? – törtem meg a pár másodperce beállt csöndet. – Mindannyian aggódtunk érted, Clarkkal el sem tudtuk képzelni, hogy merre lehetsz. – folytattam, picit rájátszottam, hátha ki tudom ugratni a nyulat a bokorból. – Jól látod… Jimboval éppen indulóban vagyunk, támadás történt az egyetemen. Nagyjából ennyit tudok a sztoriról. Nos, fiatalok, mit szóltok egy Dinamikus Trió küldetéshez? – pillantottam rájuk miután felvázoltam a haditervet, ami ismervén a Chloé múltját Jimmy bátyjával… hogy mondjam… koránt sem volt veszélytelen. De nem is én lennék Lois Lane, ha nem vállalnék be ilyesmit. A háttérből Perry hangja hallatszott, már épp elkezdte Cézár szellemét emlegetni, amikor a társaimra pillantottam, majd karon ragadtam őket. – Azt hiszem nincs időnk eldönteni, hogy van e kedvetek velem jönni… jöttök, és kész! – tettem hozzá, és már rángattam is őket kifelé az alagsorból.