Lois Joanne Lane

Név: Lois Joanne Lane
Születési hely, idõ: Granville, 1985. november 27.
Nem: Nõ
Kor: 30 év
Magasság: 173 cm
Súly: 59 kg
Bõre színe: fehér
Haja színe: sötétbarna
Szeme színe: zöld
Kinézete: lásd, avatar, banner
Jelleme: Eléggé hirtelen természetû. Az „ami a szívemen, az a számon” elvet követi a mindennapjaiban. Mesterien hozza magát zavarba, annak ellenére, hogy újságíróként nagyon magabiztos.
Képességei: azon kívül, hogy fantasztikus gyorsasággal magyarázza ki magát a rázós szitukból, nincs
Oldal: jó
Csapathoz tartozás: -
Kaszt: ember
Családja: Sam Lane (apa, él), Susan Ella Lane (anya, elhunyt), Lucy Lane (húga, él), Chloe Sullivan (unokatestvére, él), Moira Sullivan (nagynénje, él), Gabe Sullivan (nagybátyja, él), Harvey Dent (nagybátyja, él)

Elõtörténet:


A nevem Lois Lane, 1985. november 27-én születtem Granvilleben, Susan Ella Lane és Sam „A Tábornok” Lane elsõ gyermekeként. Életem elsõ pár éve, mint ahogy minden normális emberé, számomra is ködbe vész, de magamat ismerve már akkor is a „nyugi, Lois... nem ezek lesznek életed legpörgõsebb évei” elvet követtem. A húgom, Lucy nemsokkal a hatodik születésnapom elõtt jött a világra. Õ egyébként azóta több galibát kevert, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk, de ez a mi családi problémánk, nem is untatnálak Titeket vele. Szóval, a hatodik szülinapomon, annak rendje, és módja szerint a szüleim megleptek egy zsúrral, ott volt Chloé és pár, a suliból ismert barátom, és persze Lucy is... életem legboldogabb napjának indult, de egyben életem egyik legrosszabb napja is lett a születésnapom. Anyát, Lionel Luthor (akinek akkor dolgozott) behívatta az irodába, átnézni néhány elszámolást, és anya soha többé nem jött haza... lelõtték a Luthor székház elõtt. Késõbb kiderült, hogy tüdõrákot is megállapítottak nála, ezért hagyott nekem néhány üzenetet, párat kazettán, párat pedig a gyönyörû kézírásával írva. Soha nem néztem meg Õket, most is Apám Metropolis-i lakásában van a doboz, amiben tárolom õket, de a közeljövõben nem is szeretném elõvenni... az az igazság, hogy bûntudatom van. Pár hétig kórházban volt, de én mégsem tettem semmi. Nem látogattam meg, nem küldtem Neki még csak egy rajzot sem...
Gabe nagybátyám, Chloé édesapja elmondta Anya halálakor, hogy onnantól kezdve az én feladatom vigyázni Lucyra... gyakorlatilag fel kellett nõnöm 6 évesen, és úgy viselkedni, mint egy anyának. Ez meg is pecsételte a kapcsolatomat Lucyval.  


Ahogy már mondtam is, életem elsõ pár éve ugyanolyan eseménytelenül telt, mint bárki másé.  Nagyjából tizennégy éves koromig Apám minden egyes költözésekor magával vitt engem is, Lucy viszont már az általános iskolát is bentlakásos suliban végezte. Szerencsésnek tartottam, mert Õ mindig is okosabb volt, mint én. Volt esze a reál tárgyakhoz, mindenbõl kitûnõ eredménnyel végzett... én viszont abban a „szerencsés” helyzetben voltam, hogy a Tábornok egyik poggyászaként a fél világot beutaztam, csak azért, hogy szemmel tarthasson. Nos, ez 14 éves koromban megváltozott. Apámat visszahelyezték Metropolisba, így a középiskolát már ott kezdtem. Rögtön az elsõ héten megismerkedtem a focicsapat egyik legnagyobb sztárjával, a tõlem két évvel idõsebb Charlie Knighttal. A fiú, már az elsõ perctõl kezdve csapta nekem a szelet, de én egy ideig kérettem magam, holott a napnál is világosabb volt, hogy odavagyok érte. Pár randi, hosszú beszélgetés és esti séta után azonban megtört a jég, és Charliet már hivatalosan is a barátomnak tekintettem. Na, persze nem annyira, hogy a Tábornoknak is bemutassam. Nagyon hasonlítottunk egymásra, rólam mindenki tudta, hogy ha egyszer szóhoz jutok, akkor valószínûleg örökre én fogok beszélni, de annak ellenére, hogy Charlie fiú volt, Õ is minimum annyit beszélt, mint én. Nem kell mondanom, hogy minden lány utált engem a suliban, de ha õszinte akarok lenni, amúgy sem igényeltem nagyon a lányok társaságát. Ott volt nekem Chloé, vele még így, hogy Õk már Smallvilleben éltek is rengeteget beszélgettünk.


Azt persze egyikük sem tudta, hogy belül mi zajlik le bennem... folyamatosan nyomoztam, lehetõségeket kerestem arra, hogy megtaláljam anyám gyilkosát. Igyekeztem a nyomozást úgy intézni, hogy Chloé és Charlie semmiképp ne tudják meg, hogy miben mesterkedem. Találkoztam egy Jack Sheppard nevû fickóval, aki azzal kecsegtetett, hogy segíteni tud anyám halálának ügyében. Bíztam benne, de mint kiderült ennél nagyobb hibát nem is követhettem volna el. A férfi Lionel Luthornak dolgozott, és nyilván az volt a feladata, hogy átverjen engem... sikerült is Neki. De ez még nem volt minden...még aznap találkozóm volt Charlieval, aki bejelentette, hogy egy héttel késõbb New Yorkba költözik, mert profi szerzõdést kapott az egyik ottani focicsapattól. Egy nap alatt egy teljes világ omlott össze bennem, de igyekeztem tartani magam... Charlie indulásának napján, a Tábornok bejelentette, hogy újabb kiképzésre megyek vele, így minden választási lehetõség nélkül kellett beülnöm a repülõbe, és elutazni Vancouverbe...


De ez már történelem... végül sikerült megfelelõ bizonyítékokat találnom Lionel Luthor ellen, de azokat csak 2004-ben tudtam felhasználni, amikor is Smallvillebe utaztam, mert megtudtam, hogy az unokatestvérem, Chloé és nagybátyám, Gabe egy robbantásos balesetben meghaltak. Chloé a Fáklyában hagyott egy üzenetet, bizonyos Clark Kentnek.  Régebben már mesélt róla, azt hiszem szerette... de nekem fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet az a srác, viszont azt tudtam, hogy találkoznom kell vele, hogy beszélgethessek vele a kapcsolatukról. Épp a Kent farmra tartottam, amikor a semmibõl egy becsapódó villám  miatt behajtottam egy kukoricamezõre... legnagyobb meglepõdésemre, egy másik villám éppen tõlem kb 5-10 méterre csapódott be. Rögtön kiszálltam a kocsimból, és a letarolt mezõrész felé lépdeltem. A földön egy fiatal srác feküdt. Amikor feltápászkodott, és megfordult meggyõzõdtem róla, hogy anyaszült meztelen... hát, mint ne mondjak, szép látvány volt. A srácnak láthatóan amnéziája volt, fogalma sem volt arról, hogy ki Õ, és mit keres egy kukoricamezõ kellõs közepén. Legjobb döntésnek az bizonyult, hogy beviszem a kórházba. Reméltem, hogy ott talán ismerik, és tudnak rajta segíteni. Mint kiderült, egyik kórházban sem lehet felügyelet nélkül hagyni a betegeket, ezért órákon keresztül ott ücsörögtem a sráccal... majd Õ egyszer csak úgy döntött, hogy fogja magát és lelép, nemes egyszerûséggel felemelt, és arrébb rakott, majd kisétált az ajtón. Gyorsan utána siettem, de odakint láthatóan találkozott az édesanyjával, akit tájékoztattam az állapotáról. A nõ annyira nem örült annak, hogy segítettem, így jobbnak láttam otthagyni õket, így visszatipegtem a kórterembe a táskámért. A srác otthagyott valamit a szobába, de mire kiértem, Õk már beszálltak a liftbe, de az egyik ápolótól megtudtam, hogy a  fiú Clark Kent, az édesanyja pedig Martha. Clark itt volt velem, de nem tudott segíteni, mert nem emlékszik semmire... késõbb elmentem a Kent farmra, de akkor sem jártam szerencsével, Clark éppen aludt, vagy valami. De végül, amikor valamilyen rejtélyes oknál fogva a memóriája helyreállt, találkoztunk Chloé sírjánál, és õszintén? Kiderült, hogy nem csak jóképû, de még jó fej is. De persze nem tájékoztattam arról, hogy bejön, sõt eléggé kikészítettem. Gondolom utólag bánja, hogy felajánlotta, amíg a városban vagyok, lakhatok Náluk. Végül együtt dolgozva megtaláltuk Chloét, és az elkövetkezendõ egy évben szinte állandó vendég voltam a Kent farmon. Ezért is volt rossz, hogy Clark ballagásának napja elõtt a Tábornok jelezte, hogy meg kell keresnünk Lucyt, aki Lex autójával, egy smallvillei kalandot követõen lelépett, és azóta ismeretlen helyen tartózkodott... rettenetesen éreztem magam, hogy el kell köszönnöm Mr. És Mrs. Kenttõl, abban az idõszakban olyanok voltak, mint a szüleim. Clark ballagása, és a második meteoresõ után, némileg összeroncsolt torokkal mentem el Smallvillebõl...



Pár héttel késõbb, miután sikeresen megtaláltuk a húgomat, visszautaztam Smallvillebe Chloéhoz. Érkezésem után az elsõ utunk a Kráter-tóhoz vezetett, Chloé ugyanis ide beszélt meg egy találkozót Lanával és Clarkkal. Megjelenésemmel nem arattam osztatlan sikert, de amikor egy félresikerült ugrásnak köszönhetõen hosszú ideig a víz alatt maradtam, rögtön a figyelem középpontjába kerültem. Mint késõbb megtudtam, Chloé a segítségemre küldte Clarkot, de egy másik srác, Arthur Curry, barátainak csak A.C.  Mentett meg a vízbefúlástól. Itt jöttünk rá a barátaimmal, hogy látens vonzalmat érzek a „hõsök” iránt... ugyanis, ahogy az általában a leányregényekben lenni szokott, rövid úton egymásba gabalyodtunk A.C.-vel, Clarknak persze annyira nem jött be, hogy összejöttem egy sráccal, akit alig ismertünk, de nem kellett sokáig aggódnia. Kapcsolatunk mindösszesen 2-3 napig tartott. Eléggé megviselt, amikor elment... mert úgy éreztem, hogy különleges srác volt, és még nem fordult elõ velem, hogy egyik percrõl a másikra essek bele valakibe. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogok még egy olyan fickót találni, mint amilyen Õ volt...
Ezután volt pár emlékkönyvembe illõ élményem... többek között felfedeztem a lelkem mélyén lakozó Demi Moore-t, amit természetesen, csak a poén kedvéért Clark végignézett.


Kiköltöztem a Kent tanyáról, beköltöztem a Talon feletti lakásba, segítettem Chloénak egy-két nyomozásban. De ami talán mindegyik közül a legfontosabb volt az az, hogy Jonathan Kent mellett dolgozhattam a szenátori kampányban. Életem egyik legjobb munkája volt, szerveztem, parancsolgattam, szponzorokat kerestem, és végül gyõzelemre vezettem Mr. Kentet... az viszont rettenetesen fájt, hogy egyetlen napig sem élvezhette munkánk gyümölcsét. A választás estéjén, váratlanul elhunyt. Teljesen megértettem Clark fájdalmát, hiszen én is elvesztettem egy szülõmet, és Mr. Kent, mint ahogy már említettem is, olyan volt, mint az apám. Mrs. Kent vette át férje helyét, egy ideig otthonról dolgozott, jóformán szenátori tanácsadóvá, és programszervezõ léptem elõ. Egy ilyen alkalommal találkoztam Oliver Queennel... persze errõl fogalmam sem volt mindaddig, amíg Mrs. Kent le nem harapta a fejemet azért, mert borravalót adtam egy milliárdosnak. Természetesen állampolgári kötelességemnek éreztem, hogy Mrs. Kent érdekében elmenjek Mr. Queenhez, egy ajándékkosár kíséretében. Mint kiderült a kosár tartalmának felére allergiás volt, és tulajdonképpen csak azért keltette bennem a lelkiismeret-furdalást, mert el akart hívni magával Lex Luthor jelmezbáljába. „Mrs. Kent érdekében” elmentem vele a buliba, és be kell valljam nagyon jól éreztem magam Robin Hood társaságában, és innen már egyenes út vezetett Oliver karjaiba. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, rengeteget beszélgettünk, úgy éreztem mindenkinél jobban ismerem, de valahol a lelkem mélyén attól is tartottam, hogy valamit titkol ellenem. Ennek érdekében fogtam össze Clarkkal, hogy lebuktassam Olivert. Igen, az az elvetemült ötletem támadt, hogy a pasim nem más, mint a Zöld Íjász. Smallville, Tõle nem megszokott módon, azonnal felajánlotta segítségét, és még aznap este megejtettük a nagy leleplezõ hadmûveletet. Más kérdés, hogy majdnem a sikátorban maradtam, tekintve, hogy Jimmyn kívül 3 fickó is volt ott, és megtámadtak minket. Így valóban szükségünk volt a Zöld Íjász segítségére. Mily meglepõ, pár másodperc múlva ott is termett, és megmentett minket, de nem ám a nyilakkal, a puszta kezével dobálta a fickókat, mintha csak papírzacskók lennének. Köszönetem jeléül, azt gondolván, hogy az álarcos igazságosztó Oliver, odaléptem hozzá és megcsókoltam. Nem kell mondanom, hogy mennyire meglepett, hogy Ollie három másodperccel késõbb, megállt mellettünk.... a Zöld Íjász a csókom után, még egy fülest is kapott, majd a másodperc tört része alatt elrohant... Oliverrel sikerült megbeszélnünk a történteket és jobb volt a kapcsolatunk, mint valaha. Legalábbis én így gondoltam, mint megtudtam rosszul. Ollie még aznap szakított velem, mondván, hogy elutazik és nem várja el, hogy várjak rá... Fogalmam sem volt, miért tette ezt, de késõbb megtudtam, hogy nem vagyok teljesen hülye, és a gyanúm bebizonyosodott. Oliver a Zöld Íjász, és mindig is Õ volt az...



A lelkem mélyén tudtam, hogy helyes, amit tesz... de nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól, hogy kevesebb vagyok, mint Õ... valami nagy dologra született, én pedig nem vagyok más, mint egy újságíró. Igen, mert a nagy tiltakozásom ellenére végül mégis újságíró lettem, méghozzá a Daily Planetnél. Együtt dolgoztam Chloéval és Jimmyvel, olyanok voltunk, mint egy nagy család. De aztán Jimmy kapott egy állásajánlatot a New York Postnál, és elutazott. Utazás elõtt szakítottak Chloéval, unokatesómnak idõbe telt mire helyrerakta az érzéseit. Igyekeztem segíteni Neki, de láthatóan nem kellett... sõt, mint kiderült sokkal inkább nekem volt segítségre szükségem. Ugyanis az exem, Charlie Knight a Planetnél kapott állást, mint sportriporter. De ha ez nem lenne elég, ahogy említettem is, Clark is bekerült a Daily Planet csapatába. Addig sem voltam közömbös iránta, de csak barátként gondoltam rá, aztán ahogy belibbent a Planetbe, és megkapta a velem szemben levõ asztalt, ráadásul társakként kezdtünk dolgozni, minden 180 fokos fordulatot vett. Érzéseim erõsödni kezdtek iránta, és csak nagyon nehezen tudtam titkolni, hogy mi megy végbe bennem. Az I-re a pontot az tette fel, hogy rögtön az elsõ munkanapján elkezdett velem flörtölni, és ami leginkább meglepett az az, hogy szégyentelenül élvezte, ahogy bekapcsolódtam a kis játékába... Felszabadultan éreztem magam a társaságában, és kezdtem azt gondolni, hogy Õ is hasonló érzéseket táplál irántam.  


De ugyanakkor felrémlett bennem a Lana-korszak emléke, és csak arra tudtam gondolni, hogy Clark mennyi szerette és, hogy milyen nehezen tette túl magát a szakításon. Szóval, éppen azért, hogy ne kelljen Clark mellett dolgoznom és megküzdeni az érzéseimmel, elfogadtam a Star City Post-tól kapott állásajánlatot, ami nagyjából azzal volt egyenlõ, hogy már csak 2 hetem volt a Planetnél.  Kedvesen, minden elõzetes felvezetés nélkül közöltem a hírt Chloéval, aki nem fogadta osztatlan örömmel a hírt, de jó szokásához híven támogatott, még úgy is, hogy nagy baromságnak tartotta az egészet. Amint konstatálta, hogy ismét hülyeséget csinálok, visszasétált az asztalához, én viszont nem tudtam elviselni, hogy ilyen nyugodtan fogadja az eseményeket, így fogtam magam és utána mentem. Alighogy elkezdtünk beszélgetni, a lépcsõ tetején megjelent Clark, és természetesen, amint odaért hozzánk az volt az elsõ kérdése, hogy mirõl beszélünk. Neki is elmondtam, hogy mi történt, és nagy meglepõdésemre, teljesen lehidalt. Õ is próbált támogatni, de látszott a tekintetén, hogy igazából fogalma sincs arról, hogy mit mondjon. Ahogy végignéztem rajtuk könnycseppek kezdtek el végigfolyni az arcomon. Megöleltem Chloét és megköszöntem, hogy támogat, majd ugyanígy tettem Clarkkal is, de Õt sokkal nehezebb volt elengednem... az érzelgõs jelenet után visszasétáltam az asztalomhoz, de nem ültem túl sokáig nyugodtan, hiszen Clark is odajött a saját asztalához, és kiöntötte a szívét, aminek hatására az én szívem is ezerrel kezdett verni. Megragadtam a karját, és magammal cipeltem a telefonfülkébe, hogy csak kettesben legyünk, és átbeszélhessük, hogy most akkor mi is van. Nagyjából 15 perc alatt jutottunk el odáig, hogy mindketten tisztában voltunk a másik érzéseivel, és azzal az egyességgel sétáltunk vissza az asztalainkhoz, hogy másnap együtt vacsorázunk. Újabb 15-20 perc elteltével azonban fogtuk magunkat és elmentünk együtt kávézni... de  bár ne tettük volna. Útközben ugyanis észrevettem, hogy Lana a Planet elõtti padon ülve beszélget Chloéval. Próbáltam Clark figyelmét elterelni, de nyilvánvaló volt, hogy Õ is látta az exét. Amint átértünk a Coffee Stopba, én egy mondvacsinált ürüggyel visszamentem a szerkesztõségbe. Reméltem, hogy Smallville is utánam jön, de nem tette, az a teljes igazság, hogy egyáltalán nem is láttam már a délutánirodában töltött részében. Ugyanis az a hülye ötlet jutott eszembe, hogy munka után elmegyek Smallvillebe, hogy beszélgethessek Clarkkal. Így is tettem, ám amikor odaértem láttam, hogy Lana is ott van. Viszont Õ meg az én érkezésem hatására döntött úgy, hogy lelép.  Kettõnknek is kellemetlen volt, de Clark érezte magát a legrosszabbul. Ezért, amikor Lana kiment a pajtából, utánarángatott, és a kocsibejárón ácsorogva jutottunk el odáig, hogy Lana végül elment, én pedig ott maradtam.

Most ott tartunk, hogy Clark és én együtt vagyunk, olyannyira, hogy már Mrs. Kent is áldását adta a kapcsolatunkra. Nem is tudott mást tenni, ugyanis épp egy szenvedélyes csókunk közepette lépett a saját otthonába, hogy üdvözölhesse rég nem látott fiát. Hát, üdvözölte is, de elõtte megvárta, hogy Clark kimásszon a számból...

Viszont, ami még ettõl is nagyobb dolog, az az, hogy azt hiszem rájöttem, hogy ki a rejtélyes Maszat. Clark! Egyetlen szenvedélyes csók elég volt ahhoz, hogy rájöjjek az igazságra, de nem akarom ezzel a témával letámadni... megpróbálom kivárni, hogy Õ maga mondja el nekem a legnagyobb titkát, de addig is támogatom mindenben, amiben csak tudom. És idõvel, amikor késznek érzi magát rá, beavat a titkába!