Az Alapítvány bejárata

// Remélem nem gond, hogy létrehoztam //


Majdnem fél öt volt, mire beértem az irodába. Sydney nem volt túl boldog, de csodával határos módon csöndben elviselte a "kihágásomat". Ahogy kértem, összeszedett mindent, amit át kellett futnom, alá kellett írnom. Benne voltunk néhány bonyolult engedélyeztetési eljárásban pár új technikai eszköz kapcsán, melyeket reményeim szerint már az alteregom is használni tud majd. Valahol megértettem, hogy Syd miért volt annyira "fontoskodó" néhány témát illetően, de a cég mellett fontos volt a saját magamnak kitűzött cél is: elkapni minden rosszfiút, eljutni Fekete Maszkhoz és vele is leszámolni. A percek gyorsan teltek, és a gondolataim egyre gyakrabban terelődtek a céges dokumentumokról a rejtélyes üzenetre, amit kaptam:


"Úgy tudom, kapcsolatba szeretne lépni az Ízisz Alapítvánnyal, most sikerült. Ha érdekli a dolog legyen este nyolckor az Alapítvány épülete előtt az utcán. "


Fogalmam sem volt, hogy ki lehet az... azt sem tudtam, hogy hogyan jutottak el hozzám. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez csak egy csali és talán Sionis akar elkapni engem is. Szinte percenként ránéztem az órámra, ami már asszisztensemnek is feltűnt.
- Mi az, talán randid van? - kérdezte Sydney némi rosszallással a tekintetében.
- Tudod... magam sem tudom. - szólaltam meg teljesen őszintén. - Este nyolckor lesz egy találkozóm... de, volt már Veled olyan, hogy azt érezted, hogy száz ördög húz visszafelé, hogy ne menj, de egy tol, hogy lépj?
- Persze. Szerintem ilyen mindenkivel előfordul. - mondta a lány egy apró mosollyal az arcán. - De, ha megfogadsz egy baráti tanácsot: minden olyan dolog, ami egy apró kétellyel kezdődik a végén nagyon jó dologgá növi ki magát.
- Talán igazad van! - mondtam én is egy mosolyt eleresztve. - Viszont... ha Rád hallgatok, akkor már indulnom is kell. - tettem hozzá, miközben még az utolsó szerződésre is rákanyarítottam a jól megszokott monogramos aláírásomat.  Felkaptam a zakómat a székem háttámlájáról, és az irodából kifelé tartva megálltam, közvetlenül Sydney mellett. Épp annyira közel, hogy csak Ő hallja, amit mondok Neki. - Köszönök mindent. Nem is tudom mit csinálnék Nélküled! - mélyen a szemébe néztem, és elmosolyodtam. Pár pillanattal később átdobtam a vállamon a zakót, és elindultam a mélygarázs felé. Az alig 5 perces út (sétával, liftezéssel majd ismét egy kis sétálással együtt) évmillióknak tűnt. Beültem a Lamborghinibe, beindítottam és elindultam az Ízisz Alapítvány irányába.


Az út szintén nagyjából 5 percbe tellett a lassúnak egyáltalán nem nevezhető autóval. Leparkoltam az alapítvány melletti parkolóban, majd hallgatva az üzenet szövegére odasétáltam az épület ajtajához és vártam, hogy vajon mi fog történni...

Egy kis ideig vársz csak az épület előtt, amikor elfog az érzés, hogy figyelnek. Majd rájössz, hogy már abban a pillanatban figyeltek, hogy kiszálltál a kocsiból.
Nem érzed egészen biztonságosnak a helyzetet, de adsz még pár percet a dolognak. A várakozasod elnyeri jutalmát, hiszen nemsokára egy szőke rövidhajú nő lép oda hozzád és szólít meg, mintha valahol már láttad volna, de nem tudod megmondani, hogy hol. 


Amikor az Ízisz elé érek, egy darabig figyeltem a férfit. Remélem jól választottam. Ha minden igaz, hasonlóak a céljai mint nekem. Ahogy az események pörögnek, tényeg jól fog jönni egy második szuperhős védvonal és Brad Parker lesz az, aki  majd kiépíti ezekkel az ifjú titánokkal. 
- Jó estét Mr. Parker. - szólítom meg végül. - Az, hogy én ki vagyok nem számít igazán. Ha jók az értesüléseim azonosak a céljaink és a motivációink. Szeretne összeállítani egy tehetséges fiatalokból álló csapatot, csak eddig nem tudta, hol keresse őket. Nekem pedig szükségem van egy emberre, aki összehoz egy ilyrn csapatot. Itt vannak az alapítvány kulcsai, odabent megtalál mindent amire szüksége lehet. - nyújtom oda a kulcsokat. - Ez egy egyszeri és visszs nem térő alkalom, ha most nemet mond, több ilyen lehetőség nem lesz. - teszem hozzá és feszült figyelemmel várom, hogy most mit lép. 

Megdöbbentenek az imént hallottak és egy percre el is bizonytalanodsz, hogy elfogadod-e a felkínált lehetőséget az csak rajtad áll. 


//Igen, aljas módon belemeséltem maganat a történetbe, ez az én ördögi tervem. Remélem nincs harag.  //

Viszonylag hamar odaértem az Alapítványhoz, nyolc óra előtt 5 perccel már javában a járdán ácsorogtam a látszólag elhagyottnak tűnő épület előtt, mint valami félbolond. A percek itt még lassabban teltek, mint a liftben, amikor az autómhoz igyekeztem. Kivettem a telefonomat a zsebemből, de még mindig csak egy perc telt el az előző órára pillantásom óta. Elkezdtem nyomkodni a készüléket, de hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki a sötétből engem figyelne. Nem vagyok ijedős típus, de a dolog csak erősítette bennem azt az érzést, hogy rossz ötlet volt idejönni, még Syd tanácsának ellenére is. ~ Ha Sionis pont most akar lefülelni, még szerencséje is lehet... csak egy, a bokámhoz erősített kis tőr van nálam, amivel nem megyek túl sokra. ~ gondoltam, amikor hirtelen megjelent mellettem egy fiatal, szőke hajú nő. Az arca nagyon karakteres volt, elfogott az az érzés, hogy talán már találkoztunk korábban... valószínűleg Ő volt az, aki figyelemmel kísérte az elmúlt pár percben minden mozdulatomat. Nem kellett sokat várnom, hogy az ismeretlen ismerős megszólaljon.

- Jó estét Mr. Parker. Az, hogy én ki vagyok nem számít igazán. Ha jók az értesüléseim azonosak a céljaink és a motivációink. Szeretne összeállítani egy tehetséges fiatalokból álló csapatot, csak eddig nem tudta, hol keresse őket. Nekem pedig szükségem van egy emberre, aki összehoz egy ilyen csapatot. Itt vannak az alapítvány kulcsai, odabent megtalál mindent amire szüksége lehet. - mondta, miközben a kezembe nyomott egy kulcs csomót. - Ez egy egyszeri és vissza nem térő alkalom, ha most nemet mond, több ilyen lehetőség nem lesz.


Hirtelen nem tudtam, hogy mit is mondjak. Köszönni sem volt időm a nőnek, és nagyon meglepett, hogy valaki tud a kis terveimről, amiket még akkor kezdtem el szövögetni, amikor épp itt, az Ízisz Alapítványnál volt egy összecsapásunk egy fiatal meteormutánssal, és egy szintén fiatalokból álló kis csapattal sikerült elhárítanunk a veszélyt... már akkor arra gondoltam, hogy a nagy hősök, mint a Zöld Íjász, Flash vagy éppen Batman mellett elférne még egy "suhancokból" álló egység is, akik legalább olyan ügyesek, mint elődeik. Az imponáló volt, hogy a nő céltudatosan, köntörfalazás nélkül elmondta, hogy mit akar. Ennek ellenére zavart, hogy látszólag mindent tudott rólam, én viszont róla semmit.
- Nos, ha már így belecsaptunk a lecsó kellős közepébe és láthatóan maga mindent tud rólam... nekem számít, hogy tudjam kikkel dolgozom együtt., és ez alól maga sem kivétel. Nyilván, ha ilyen jók az értesülései tudja, hogy esténként nem csak azzal töltöm az időmet, hogy bárokba járok és a csajokat hajtom... szóval, mielőtt belevetném magam az Alapítvány poros aktái között történő keresésbe, jó lenne, ha megtudnám ki maga és miért pont engem pécézett ki erre a feladatra? Ha nem akar itt az utca közepén ácsorogva diskurálni, akár be is ülhetnénk egy kevésbé forgalmas helyre, ahol akár azt is elárulhatná, hogy hogyan is tud ilyen jól informált lenni?! - mondtam el szinte egy nagy levegővel a mondandómat. Az elején még kissé idegesen, de a végére teljesen megnyugodtam., talán még egy mosoly is elhagyta az arcomat. Úgy éreztem magam, mint az első nap az iskolában... de érdeklődve vártam az idegen következő lépését.

A taxiból egy háztömbnyire az alapítványtól szállt ki. Úgy gondolta, minél kevesebb feltűnést kelt, annál jobb. Kifizette a fuvart, elköszönt Hajim-tól, aki  -- bár állítása szerint csupán néhány hónapja érkezett az Államokba -- egészen jól beszélte az angolt, csupán enyhe akcentusa árulta el. 

Miután a taxi elhajtott, a lány megindult az alapítvány tömbje felé. Szerencsére az utcákon nagy forgalom volt, mint autók, mind gyalogosok tekintetében: mindenféle népek, illuminált állapotban lévő tinik, elfoglalt, éppen hazafelé tartó üzletemberek, sőt, néhány kéregető hajléktalan is növelte az embertömeget. CJ eltökélten haladt az alapítvány épülete felé, de telefonját azért lenémította: jó lenne, ha nem egy hirtelen közösségi médiás kép-kedvelés keverné bajba. A gyomrában hatalmas gombócot érzett, amikor elért az épülethez. 

A bejáratnál semmi különöset nem talált, de tartott tőle, hogy valaki -- vagy valami -- van odabenn. Előkotorta a táskájából a körömreszelőt és dzsekije ujjába rejtette, hogy bármikor elérhesse. A sokkolót pedig, ami igazán apró volt (leglábbis más sokkolókhoz képest, leginkább egy Nintendo dimenzióival bírt), a bal zsebébe tette, majd óvatosan benyomta a kétszárnyú ajtót. 

*Most már nincs visszaút* gondolta a lány, és várta, hogy vajon nyakába szakad-e az armageddon.