dr. Harleen Quinzel

by **dr. Harleen Quinzel** 2016-08-11, 12:22

Név: Harleen Francis Quinzel
Születési hely, idõ: Canarsie (Brooklyn – New York), 1988. november 7.
Nem: Nõ
Kor: 28 év
Magasság: 168 cm
Súly: 59 kg
Faj: ember
Bőre színe: fehér
Haja színe: szőke
Szeme színe: kék
Foglalkozása: pszichiáter az Arkham Elmegyógyintézetben
Kinézete: lásd, avatar, banner
Jelleme: Határozott személyiség, nyugodt természetű, nehezen lehet kihozni a sodrából. Betegeivel nagyon jól megérti magát, olyannyira, hogy módszereivel és betegeivel ápolt közeli kapcsolata miatt már többször megkérdőjelezhetővé tették személyiségét a főnökei számára.
Képességei: képzett pszichiáter és tornász
Oldal: jó, bár módszerei megkérdőjelezhetőek
Csapathoz tartozás: nincs
Kaszt: ember
Családja: Nick Quinzel (apa, elhunyt), Sharon Francis Quinzel, (anya, él), Danny Quinzel (testvére, él), Barry Quinzel (testvére, él), Thomas Quinzel (testvére, él), Louie Quinzel (nagybátyja, él), Alice Quinzel (nagynénje, él)

A nevem Harleen Quinzel. Pontosabban dr. Harleen Quinzel. Történetem Brooklyn Canarsie nevű negyedében kezdődött, 1988. november 7-én, egy elég hűvös, szinte fogcsikorgató napon, szüleim első és egyetlen lánygyermekeként láttam meg a novemberi ködöt. Ezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert van három fiútestvérem is, akik mind egytől-egyig elég erős személyiségek. A szüleimnek, hiába én vagyok a legidősebb gyermekük, mindig én voltam a „kicsi Harleen”, akit még a széltől is óvtak. Persze, miután egész kicsi koromban kiderült, hogy nagyon magas szintű intelligenciával rendelkezem, már nem tudtam ezen csodálkozni. Minden lányos szülő féltve, szinte kincsként őrzi a gyermekét.

Ezért is imádtam, amikor nyaranta elmehettem Louie bátyámékhoz Gothambe. Nagyszerű volt kiszabadulni a folyton óvó szülők karmai közül, igazi szabad gyermekként lemenni a játszótérre, végre bepiszkolni az oly nagyon óvott ruháimat. Ráadásul lehetőségem nyílt megismerni a történelmi várost is, a maga történelmi jelentőségű jó és rossz eseményeivel együtt. Persze, akkoriban még minden a Wayne házaspár meggyilkolásával, és elárvult fiúkkal volt tele. Bele sem mertem gondolni, hogy az a szegény srác min mehet keresztül. Szerettem távol lenni New Yorktól, de a szüleim nagyon fontosak voltak a számomra…

Belegondolva, talán azért is féltettek engem az átlagosnál is jobban, mert már egész kicsi lányként nagy érdeklődést mutattam a kriminál pszichológia iránt. Míg a velem egykorú gyerekek a Sailor Moont, a Kacsameséket nézték a TV-ben, engem sokkal jobban érdekeltek azok a műsorok, ahol egy-egy bűncselekmény elkövetőjét mutatták be, megvizsgálták, hogy milyen a hátterük, mi állhat sokszor brutális cselekedeteik mögött. Loiue bátyám maga is pszichiáter volt, így amikor náluk nyaraltam, mindig a szakmájáról kérdezgettem. Nagyon érdekes dolgokat mondott, de folyton azt a zsargont hajtogatta, hogy „tudod, drága Harleenem, sajnos köt az orvosi titoktartási kötelezettség!”… fogalmam sem volt róla, hogy ez mit akar jelenteni, de nem is nagyon érdekelt, mert mindig akkor mondta ezt, amikor valami érdekes dolgot osztott meg velem. Miután elkapták Bruce Wayne szüleinek gyilkosát, Louie volt a kezelőorvosa., de erről az egy témáról valamiért soha nem mesélt szívesen… na, de nem is ez a lényeg.

A szüleim az ovi után beírattak Brooklyn egyik legnevesebb magániskolájába, hogy minél nívósabb oktatást kaphassak. Itt szerettem meg a ritmikus gimnasztikát, az aerobikot és mindent, ami mozgással volt kapcsolatos. Elég gyakran szórakoztunk azzal pár sráccal, hogy leszedegettünk pár függönyt, amit a bordásfal tetejéhez rögzítettünk, és mint Tarzan a liánon lógtunk rajta. Nagyszerű, felszabadító érzés volt.
Az iskola nagyon jól ment, igyekeztem úgy tanulni, hogy a szüleim büszkék legyenek rám. Pár évvel később a városrészbe érkezett egy család, Bashék, akik persze magukkal hozták csintalan, de annál jóképűbb fiúkat, Berniet. Igazi diákszerelem volt a miénk, ami egészen a gimnázium utolsó évéig tartott. Ekkor derült ki ugyanis, hogy felvételt nyertem a Gothami Egyetem Pszichológia szakára… tornász ösztöndíjjal. Mit ne mondjak, a tanáraim nem sokat néztek ki belőlem, így elég küzdelmes volt az első évem.

De ne szaladjunk ennyire előre… térjünk vissza Berniehez. Nagyon szerettük egymást., mindent megtettünk volna azért, hogy a másik boldog legyen. Épp emiatt történhetett meg, hogy Bernieről kiderült, hogy elég zavart elméjű volt ahhoz, hogy féltékenységből és az elköltözésem miatt érzett depresszió következtében megöljön egy fiatal srácot. Mindezt azért, hogy bizonyítsa számomra, hogy mennyire szeret engem. Ekkor fogalmazódott meg bennem az a tézis, amit a mai napig vallok

„Egy ember csak két esetben szegi meg a társadalom törvényeit: ha bűnt követ el, vagy ha szerelmes. Ha mind a kettő fennáll… az halálos!”

Azóta ez az állítás már többször bizonyította létjogosultságát. Bernie természetesen nem akarta vállalni a tettei miatt a következményeket, és még mielőtt elköltöztem volna Brooklynból, öngyilkos lett. Semmilyen emlékem nem maradt tőle… talán ezért döntöttem úgy egyik este, hogy belógok az apja üzletébe. Mr. Bash kitömött állatokat árult, nagy sikerrel. Nos, én „vettem tőle” egy hódot, amit a mai napig nagy becsben tartok, hisz az az egyetlen kézzel fogható emlékem Bernie Bashről, az első szerelmemről. A halála nagyon megviselt. Még fel sem ocsúdtam gyermekkori szerelmem elvesztése után, amikor újabb tragédia történt, de most a Családomban: meghalt az Édesapám.

Egyik este, egy meghitt családias futás után Apa, Danny és én hazafelé sétáltunk a közeli parkból. Már épp leléptünk volna a járdáról, amikor Apa észrevette, hogy egy autó nem egészen olyan sebességgel és irányban közlekedik, ahogy azt a kressz előírja. Danny öcsémet és engem még félrelökött, de Ő már nem tudta elkerülni az elkerülhetetlen. A szemünk láttára ütötte el egy részeg sofőr. Gothambe költözésemig szinte minden héten bíróságra jártunk, hogy börtönbe juttassuk Apám gyilkosát. Mindhiába. A férfinek olyan kapcsolatai voltak, amiket felhasználva büntetés nélkül úszta meg a gyilkosságot.

Itt térhetünk vissza az első egyetemi évemhez. Ahogy már korábban is mondtam, elég küzdelmes év volt. 10 tanárom közül csak egy, Dr. Odin Markus hitt bennem. Kezdetben. Aztán az eredményeimmel, a sor kitűnő osztályzattal letett vizsgával a hátam mögött, már a többiek is megismerték Harleen Quinzel nevét. Azért hajtottam, hogy halott Édesapámat és egyedül maradt Édesanyámat büszkévé tegyem. Tanáraim a második évtől kezdődően már nagy reménységnek tartottak, sokan azt prognosztizálták, hogy nagy karrier áll majd előttem. Meg akartam felelni az elvárásaiknak, így nem is lehetett kérdéses, hogy a harmadik, negyedik és az ötödik évemet is évfolyamelsőként zárom a környék legjobb egyetemén. Hatodik félévkor Dr. Markus behívatott az irodájába és egy olyan kérdést szegezett nekem, amin mindenki más meglepődött volna… én viszont tudtam, hogy a tanárom mindenkinél jobban ismer.

- Ms. Quinzel. – Dr. Markus mindig így szólított, minden csoporttársamat tegezte, de engem soha. – Legnagyobb örömömre, és persze egyidejűleg legnagyobb sajnálatomra is, hamarosan tanulmányai végére ér. Most egy egyedülálló lehetőség kapujában áll, Ms. Quinzel. Régen fordult már elő ilyesmi, mert az elmúlt 20 évben sajnos egyetlen olyan diákom sem volt, mint maga, így nem is tudtam ezt a lehetőséget senkinek sem prezentálni… de maga más, különleges. Olyan intelligenciával áldotta meg magát a Teremtő, ami csak keveseknek adatik meg. Ezért jól gondolja meg, hogy mit felel a kérdésemre… - Dr. Markus értett ahhoz, hogy hogyan hozza lázba az embert, most azonban inkább volt bennem félelem, mint izgalom. – Nagyszerű pszichiáter és/vagy kriminál pszichológus válhat magából, bízom magában. Megkeresett egy barátom, Jeremiah Arkham, az Arkham Elmegyógyintézetből, és arról érdeklődött, hogy nincs e valaki, aki elég rátermett és talpraesett ahhoz, hogy Neki dolgozzon. Rögtön maga jutott eszembe. Ezért kértem Jeremiaht, hogy küldje el nekem a rezidenseknek szánt jelentkezési lapot. Bátorkodtam kitölteni magának. Mit szól, mit tenne, hogy az Arkhamban dolgozhasson? – a férfi kérdése meglepett. Nyilván tudta, hogy a szakirányomból, és az érdeklődésemből adódóan rögtön ugrani fogok erre a lehetőségre, mégis próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy elrejtsem izgatottságomat.
- Bármit, Uram! – feleltem, a vártnál sokkal izgatottabb hangon. A férfi mosolyra húzta a száját, és az orrom alá tolta a papírt, rajta egy tollal.
- Akkor olvassa el, töltse ki a hiányzó részeket és már küldhetjük is vissza Dr. Arkhamnak. Már nagyon várja magát!

Szóval, így esett, hogy már utolsó éves egyetemistaként biztos állásom volt azon a helyen, ahol mindig is dolgozni akartam, az Arkham Elmegyógyintézetben.

Immár 4 éve dolgozom az Arkhamban, jelenlegi mentorom Dr. Sterano… egy igazi se… pöcs. Amikor a felettesemmé vált, 4 évvel ezelőtt, bepróbálkozott nálam, de természetesen elutasítottam. Azóta, mondhatni nem túl felhőtlen a viszonyunk egymással. Persze, szakmailag minden információval ellátott, de minden lépésemet árgus szemekkel figyelte 3 éven keresztül. Idén év elején végre Dr. Arkham megfelelőnek találta az alkalmat arra, hogy főállásban kinevezzen. Azóta kisebb ráhatása és rálátása van a munkámra… aminek az lett az áldásos hozadéka, hogy saját betegeim, többek között Pamela Ivy és Phil Brooks jobban megnyíltak nekem, mint addig. A kezelésük új lendületet vett…

Itt tartok most, az életem olybá tűnik, hogy a sok megpróbáltatás ellenére is a helyére került.

(Folytatás a Lois Lane által mesélt kalandban, melynek eddigi utolsó hozzám köthető pontja a FermiLaboratories topikban zajlott)

by **Barry Allen** 2016-08-11, 21:05

Nagyon jól megírt, összerakott előtörténet. Jár a 8 pont. Várjuk az adatlapodat.

dr. Harleen Quinzel

dr. Harleen Quinzel

Re: dr. Harleen Quinzel